Innen is hallgathatod:
Az Egy különc srác feljegyzései a mai kor gimis tinijeit mutatja be az USA-ban, akik araszolva a felnőtt lét felé, nem a gyerekkor határán lévő gondtalanságot élik, hanem már tombol életükben a rengeteg szenvedés, a drogok, az elhagyatottság, és a gender mozgalom erős hátszele. Itt egy homoszexuális srác (Patrick) és szerelmi kapcsolata képében, aki a történet során többször még drag queen-ként is megnyilvánul egy színdarabban.
A történetvezetés ügyesen játszik a visszaemlékezések információ-adagoló módszerével, ahogy mindig egy kicsit többet mutat, egy teljes ívet adva a műnek. Igen finoman használt, a történetbe simuló átmenetekkel és fordulatokkal játszik, lebegve hagyva számunkra a történet iránti vágyainkat és elképzeléseinket.
A film a Stephen Chbosky tollából megszületett Képzelt barát könyvadaptációja, amit ráadásul maga az író rendezett. Szereposztását tekintve Logan Lerman (Charlie) már volt itt-ott mellékszereplő, talán legismertebb alakítására a Percy Jackson és az olimposziak: A villámtolvaj c. nem túl erős film hozható példaként. Ezra Miller (Patrick) főleg DC Comics filmekben alakított említésre érdemeset, azon belül is a Flash – A villám karakterét vitte perforáltszélűre.
Aki pedig a film legjelentősebb színésznője, az nem más, mint Emma Watson (Sam), akit nyilván nem kell bemutatni, de némileg újdonság számunkra ez a drámai szerep, amit ugyancsak kiválóan hoz.
A film egyrészt olyan, mint valami modern szürreális álom egy csapat fiatalról, akik az őrület határán egyensúlyoznak, akikért majd a szívem szakadt meg.
Másrészt pedig a szörnyű valóság egy olyan metszete, ahol teljesen el vannak veszve tömegestül. Mindenféle furcsa és meghatározhatatlan identitással gyűlnek egymás köré.
De közös jellemzőjük valójában a mélyen traumatizált gyermekkor, számos elnyomással, és alapvetően értetlenséggel az élet iránt. Olyan alapvető kérdésekre nem tudnak saját maguknak se választ adni, hogy miért történnek ugyanazok a szörnyű dolgok velük, mint ami a rokonaikkal is történt.
Közös pontjuk, hogy közöttük senki sem stimmel. De a hasonló zűrzavar nem eredményez stabilitást a kötelékekben. Ha valamelyikük hibázik, annak súlyos ára van. De legalább eleinte együttérzőek a többi elveszettel, mint a főszereplő Charlieval akinek a barátai lesznek.
Itt is jellemző, ahogy a Wednesday sorozatban, hogy nem segítenek a közösségbe illeszkedésben a furcsának a furcsák sem, akik kilógnak a szokványos csoportokból. Ennek a különc srácnak (Charlie) kellett nagy lépéseket tennie – aki igen csak a depresszió határán mozog -, hogy ezzel a visszahúzódó, totálisan sérült személyiségével ismerkedjen.
Nem csoda, hogy totál összezavarodva menekülnek egymás barátságába, kapaszkodva a többiekbe, sokszor talán az utolsó használható értékbe az életükben, sóvárogva vágyva a valahova tartozásra. Másik alternatívaként az életük totál szétcsúszása marad, vagy akár az öngyilkosság.
Amik mögött nem más van, mint elhalgatások egész tornyai, a szőnyeg alja tele szörnyekkel, amik annyira összegyűltek, hogy könnyedén el lehet esni a letakart kupacaikban, hiába a felszínes családi jópofizás.
– Egy bekezdésnyi spoiler –
Az is kiderül – sejtetve van -, hogy a nagynénje, akit istenített, kisgyerekként szexuálisan zaklatta. És még a főszereplőnknek lesz bűntudata, magát okolja, amiért a nagynénje meghalt egy autóbalesetben, miközben az ő ajándékáért ment.
A film során végig halványan érzékelhető, hogy a szülőkkel sincs minden rendben, de a vége felé ott is súlyosabb titkok kerülnek elő.
Tehát tele a család mindenféle bántalmazással, zaklatással. Nem csoda, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie a srácnak.
A szomorú, de halványan reményteli történet mesterien kidolgozott íve mögött teljesen ledöbbentett – már nem tudom hányadik alkalommal -, hogy milyen mérgező környezet van az USA gimnáziumaiban. Annyi film mutatta ezt be, mint jelen esetünk, hogy ez már nem lehet művészeti képzelőerő, hanem köze kell legyen a valósághoz.
Ahol teljesen szokványos – talán a kultúra részét képezi -, az osztálytársi és iskolatársi zaklatás. De annyira durva verbális és fizikális formában is, hogy többször is felkiáltottam a film alatt: “De hát ennek meg mi baja?”
Ezek mögött is nem lehet más, mint traumák és traumák, amiket szándékosan vagy szándékon kívül, társadalmi reflexként a diákok egymáson töltenek ki.
A film szerintem ezeket a diáktársi bántásokat nagyon komoran és valóságosan mutatja be.
Közben számomra sokkolóan erős és megdöbbentően természetes gimis kelléket kapnak a drogok különböző változatai.
Nem tudom, hogy tényleg ennyire más a helyzet Magyarországon, vagy nekem ekkora szerencsém volt mind az iskola, mind az osztályom tekintetében.
Mert valamilyen szinten a bulizósság, a menőbbség és az érdeklődési körök alapján azért tagolódtunk, de mégsem alakultak ki elhatárolt klikkek az osztályomban. Nem voltak elnyomóak a menőbb srácok, akik élvezték a gimi éveit, és akiknek csajozásból is kijutott bőven. Nem akartak minket, jobban kocka, tudomány-fókuszú srácokat szétszivatni. Ők is tanultak, és mentek a céljaik irányába, csak más módon.
Valamennyi megkönnyebbítő szerelmi szál azért bekerül a történetbe, de az sem tudja feledtetni, hogy ez a film egy nagyon húzós darab.
Ugyanis az volt az érzésem, az elveszett főszereplő beleszeret kb. az első lányba, aki szóba áll vele. Miközben valahogy folyamatosan azt érezzük a szerelmi vonzódás hátterében, hogy ez se más talán, mint egy utolsó szalmaszál.
Vajon tényleg szerelmes, vagy ez csupán egy különc srác sóvárgó rajongása a társaság legszebb lánya iránt? Olyasmi érzés, hogy ez kiszolgáltatottság, ez esélytelen és zavarba ejtő, miközben más elhappolja a tökéletes választottunkat. Inkább viszonzatlan, de a szimpátia szintjén viszonzott szerelem.
Emiatt az állandóan jelenlévő szerelmi kettősség miatt marad a film mégis nagyon súlyos téma.
Patrick, a homoszexuális srác is kap egy külön szerelmi szálat, ami köré komoly konfliktus is szövődik. Szerencsére nem használja a film a manapság divatos “társadalmi elnyomás” elbeszélési módot, hanem csupán rámutat a homoszexuális szerelem nehézségeire.
A végére eljutunk egyfajta költői kérdésfeltevéshez, ami lényegében a film összefoglaló mondatát jelenti.
Miért van az, hogy én is és a szeretteim is olyan embereket választunk, akik ennyire rosszul bánnak velünk?
Az a válasz, hogy “azt a szerelmet viszonozzuk, amit szerintünk megérdemlünk”, eléggé klisés jelmondatnak érződik, és nyilván nem is tud feloldani egy olyan traumacsomagot, amit a film kibont. Ez ezért nem ilyen egyszerű.
Jordan B. Peterson egyik idézetét idevágónak tartom az elinduláshoz, a magyarázat megtalálásához vezető úton:
Néha, amikor az emberek alábecsülik magukat – vagy talán amikor nem vállalják a felelősséget a saját életük iránt –, új barátot választanak, pontosan olyan típust, amilyen a múltban már kellemetlennek bizonyult. Az ilyen emberek nem hiszik, hogy jobbat érdemelnek – ezért nem is keresnek jobbat. Vagy talán nem akarnak bajlódni a jobbal. Freud ezt „ismétlési kényszernek” nevezte. Tudat alatti ösztönnek képzelte, mely a múlt szörnyűségeinek ismétlésére kényszerít – néha talán azért, hogy pontosabban alkossuk újra ezeket a szörnyűségeket, néha azért, hogy aktív irányítást kíséreljünk meg, és néha azért, mert nincs más alternatívánk. Az emberek a kezük ügyébe eső eszközökkel alkotják meg a világukat. A hibás eszközök hibás eredményt hoznak létre. A hibás eszközök ismétlődő használata ugyanazokat a hibás eredményeket vonja maga után.
Lehet itt még szó mások megmentési szándékáról vagy az ismert rosszról. A biztonság illúziójának érzése is egy ragasztó, amiből nehéz előremozdulni a bizonytalan jó felé. Ráadásul lehet az az út félelmetes sötét sarkokokkal és torz tudatalatti kreatúrákkal kísért.
Ehhez képest ami tetszik a filmben, és így egy jó példa lehet, hogy a főszereplő elkezd dolgozni magán és a traumáin. Ami pedig nem lehet másként, ha ilyen csomaggal valaki nem akar öngyilkos lenni.
Mások esetében is a magunkon dolgozást tartom megoldásnak, aki teljesen elveszett, összezavarodott. Mert a gender kultúrában csak még jobban össze lesz zavarodva, még jobban el lesz veszve, mert már az az esélye sincs meg, hogy felismerte: valami nem stimmel.
Ezeknél a közösségeknél a legnagyobb veszélynek azt tartom, hogy a rendben levés, a hazaérkezés érzését és illúzióját adhatják. “Hiszen hasonlóak között vagyok, akkor még sincs velem baj.”
Azonban gondokkal, ami más emberekre is jellemző. Sokaknak vannak gondjaik. Páraknak hasonlóak, páraknak másfélék.
De a kiút minden esetben annak elfogadása, hogy igenis vannak problémák, és kezdjünk el rajtuk dolgozni, szakember segítségét kérni.
Olyanét, aki nem csak ártó együttérzéssel bólogat és bátorít a jelenlegi helyzeted fenntartására, hanem inspirál a fejlődésre, más szemszögeket mutat, eszközöket ad önmagad és a szőnyeg alatt lévő szörnyekkel való fokozatos szembenézéshez.
Charlie ezt teszi a történet végén, és mind a gyógyulás, mind a kapcsolatai terén megcsillan egy erős reménysugár. Életszemlélete határozottan pozitívba fordul, és az élet élvezete irányába tekint, megadva a példát más nehéz helyzetben lévőknek is.
Kétszer is végignéztem a filmet, és mind a kétszer azt tudom mondani: bánatos, de örömteli szívvel tudom ajánlani ezt a műalkotást megnézésre.
A szokásos záró gondolat: nekem se higgyétek el, amit leírtam, gondolkozzatok el rajta, nézzetek utána! Ehhez a linkeket lejjebb találjátok.
Az indiánok között a lányok nevelésének jellege a felnőtté válás határáig társadalomtól függően változott. Egyes…
Az indiánok között a lányok nevelése társadalomtól függően hol játékos, hol már pici kortól igazi…
Az indiánok között a fiúk nevelésének jellege a felnőtté válás határáig társadalomtól függően változott. Egyes…
Az indiánok között a fiúk nevelése társadalomtól függően hol játékos, hol kőkemény szigorral történt. Pár…
Az indián nőket a filmek gyámoltalannak ábrázolják, pedig szükség esetén - pláne gyermekeiket védelmező anyaként…
Az indiánok főleg a sokat torzító indián regényekből híresek, de sokkal kevésbé ismert, hogy valójában…