A Star Trek: Különös új világok (Eredeti címe: Star Trek: Strange New Worlds) története az Enterprise-on játszódik, de még a James T. Kirk éra előtt, párhuzamosan, vagy helyett?
A kritika utána jár, vajon az annak idején, a Kirk-ösre cserélt Űrszekerek-változat újraélesztése hogyan is suhan az aszteroida macskakövön.
Küldetések most is vannak, időnként Star Trek jellegű kiszámíthatóság is. A szabályok formálódnak a Csillagflottában, ahogy az Enterprise legénysége újabb és újabb kihívások elé kerül.
Az űrállomások monumentálisak és lenyűgözőek. A csillagködök, bolygók és összességében a látvány magával ragadó.
A hajó modern, letisztult. Szerencsére eddig nem volt olyan, hogy a hajó bármely termináljáról bármit meg lehetne oldani.
Az ismerős arcoknak – főleg Spock-nak – örülünk. Szerelmi szál is akad egy vulkáni választottjával, de időnként nem tudom eldönteni, hogy a vulkáni turbékolásuk tényleg tradiconális, vagy nevetségesen merev és bénázó.
Ugyanakkor azzal kísérletezés, vagy filmművészeti fejtegetés, hogy vajon két olyan személy között milyen is lehet egy kapcsolat, akik kevés érzelemmel, és sok logikával rendelkeznek, igen érdekes.
Erich Fromm alapján tudjuk, hogy a szeretet nem érzelem. Ahogy a szerelem több szeretet típus összetételéből, egy kis kezdeti elsodró összekapcsolódás-érzésből, de többségében döntésből és munkából áll.
Így még azt is megkockáztatom, a vulkániak szerelmének több létjogosultsága van – a más szemlélet miatt hosszútávon tartósabb -, mint a manapság oly divatos és vágyott romantikus szerelemnek. Ahol minden egyes alkalommal azt várjuk, hogy a kezdeti fellángolás örökké fog tartani, holott már többször megtapasztaltuk, hogy véget ér. De ennek hitében mégis újra és újra lecseréljük párunkat, a kapcsolaton és magunkon dolgozás helyett.
A sorozat sok esetben humoros, de időnként átesik a vicceskedő kategóriába. Próbálja lazára venni a figurát a bajszok alatt elmotyogott megjegyzésekkel, amik kevésbé ülnek. Inkább nem tudjuk hova tenni a sokszor komoly helyzetben, katonai rend közepette, ahogy a feljebbvalóval haverkodó hangot ütnek meg. Nyilván következmények nélkül.
De érdekes módon, a sorozat előrehaladtával nem kifogynak az ötletekből, hanem egyre jobban kezdenek belejönni. A poénok pedig erős javulást mutatnak és az évad közepétől határozottan feldobják a hangulatot.
Természetesen nem tudja hozni a klasszikus Kirk-ös vagy Pickard-os kalandok légkörét, de talán nem is baj. Tekinthetünk rá afféle vérfrissítésre, és a kezdeti döcögősség után határozottan azt érzem, hogy megéri az esélyt.
Például sokkal jobban behúzott a hangulata, mint a Star Trek: Discovery. Ott nem bírtam néhány résznél tovább, hogy már megint le akarnak húzni egy bőrt a klingon-ősellenség kérdésről, ahol a klingonok az eddigieknél még durvábbak, még nagyobb homlokredőik vannak, amit addig ráncoltak, hogy az orrukra is rácsúszott.
De hát kinek mi a papja vagy papnéja. Gondolom tetszik sokaknak, ha már az ötödik évadnál tart.
Nekem visszás az, hogy sok esetben központi szerepet kap a szabályok megszegése. Ami egyrészt érthető, ahogy abba az irányba mutat, amiként az Enterprise új világokat, ismeretlen helyeket fedez fel, így kitaposatlan helyzetekbe is keveredik.
A szokatlan helyzetek pedig szokatlan megoldásokat kívánnak, rengeteg kreativitással, amire nincs még protokoll. Azokat az eseteket élik, amiket később az Akadémián tanítani fognak.
Valahol, a “gondolkozz a dobozon kívül” hozzáállása ez.
Mégis azt érzem, hogy valahol ez a túl sok szabályszegés Star Trek-filozófiai szempontból ellentmondásos.
Mert az alaptézis a Star Trek világában a Föderáció, és annak eszméi a Csillagflottában is. A tolerancia, a tárgyalások és kommunikáció – többnyire asszertív kommunikáció – útján, a diplomácia eszközeivel rendezni a konfliktusokat, és ugyanilyen módon hívni meg az új fajokat a közösség védőszárnya alá.
Egyenlőség. Mindezeken alapul a számos szabály, amiket egy ilyen – mégiscsak – katonai szervezet nem nélkülözhet.
Ha pedig az ottani szabályokat rendszeresen megszegik, az valójában nem más, mint az alaptézisek folyamatos szembeköpése. Egy duális viselkedés, ahol valahol nem értenek egyet azzal, amit egyúttal istenítenek is.
Számos szituációban előkerül a meg nem értettség, az előítélettel kezelt fajok, népcsoportok helyzete. Ez olyan, mintha eleinte lavírozna a sorozat az aktuális politikai nézetek határmezsgyéjén. Nem igazán lehet eldönteni, hogy át akar lépni, vagy sem, miközben mintha folyton lenne valami a levegőben.
Ezért időnként áthallást érzek a meg nem értettség kapcsán a genderpolitikai hozzáállások, a szekunder szégyenérzetek, bűntudat a faji megkülönböztetés, a múltban elkövetett népirtások és népi elnyomások kapcsán.
Amivel könnyen lehet, hogy a kalapácsos ember vagyok, aki mindent szögnek lát.
Lehet. De mivel szerencsére a Különös világok nem megy ebbe bele, ezért több szót itt nem is érdemel.
La’an erőteljes, aggasztó, szinte feminista felütéssel indít a sorozat elején, a női viselkedés férfi irányba tolódása.
Az első egy-két részben túl nagy hangsúlyt is kap, szinte erőszakosan nyomulósan az előtérbe helyezik a férfi karakterekkel szemben, még a mindig, minden helyzetből magát és a csapatát kivágó, a Star Trekben jellemző kapitányi karakter fölé is kerül helyzetmegoldásokban.
Ahogy kiderül a biztonsági tiszt traumatizált gyerekkora, ahogy megértéssel fordul felé a kapítány és az elsőtiszt, úgy kezd a sorozat is visszavenni ebből a túlzott hangsúlyból.
Számomra érthetetlen, hogyan is juthatott a “legjobbak legjobbjai” csapatba egy olyan, aki személyiségében alapvetően sérült? És bár próbálják pozícionálni, hogy a biztonsági tiszt minden fájdalomnál és veszélynél keményebb, de ez csak a kattantságát mutatja, és nem az alkalmasságát. Aki önként vállal fájdalmat, amikor azt el is kerülhetné, az aggasztóan eszelős.
Az ilyen jellegű pszichés zavarokkal, és elfojtásokkal, senkit nem szabad extrán stresszes környezetbe engedni, mert bármikor összeomolhat, vagy ámokfutóvá válhat.
Méghozzá olyankor, amikor sokak élete függhet rajta.
Egyáltalán, hogy a csudában jutott át a pszichológiai teszteken a Csillagflotta Akadémia jelentkezési programjában?
Miért is megyek bele egyetlen csapattag kivesézésébe? Mert ő az egyik főszereplő és a fentiekkel hiteltelenné tették a karakterét számomra. Ami nem a sorozat és nem is alapvetően a készítők hibája, hanem a filmipar által évtizedek alatt kialakított illúzió a női katona karaktertípusról.
Erről beszélni pedig azért fontos, mert ezek a kialakított képek, ahogyan megjelennek a filmekben, befolyásolnak minket, miközben jobban kellene inkább a dokumentumfilmekre hagyatkoznunk. Van is egy magyar példa, a Bábel – Hesnával a világ egyik része.
A női és férfi karakterek meglepően kiegyensúlyozott mennyiségben vannak jelen. Úgy tűnik a Föderációnak egészségesen sikerült megvalósítani az egyenjogúságot.
Végül azon kaptam magam, hogy a sorozat meglep. La’an személyisége is mélyül, változik, komplexebbé válik. A széria is folyamatosan alakul, szinte mintha kísérleteznének. És merem állítani, előnyére.
Miközben nem akar az 1960-as években futó sorozat klónja lenni, mégis hozza a nosztalgia faktort.
Tudom ajánlani, és szerintem is megéri a 8/10-es értékelést.
Az elgondolkodtatáshoz a linkeket lejjebb találjátok:
Az indiánok között a fiúk nevelésének jellege a felnőtté válás határáig társadalomtól függően változott. Egyes…
Az indiánok között a fiúk nevelése társadalomtól függően hol játékos, hol kőkemény szigorral történt. Pár…
Az indián nőket a filmek gyámoltalannak ábrázolják, pedig szükség esetén - pláne gyermekeiket védelmező anyaként…
Az indiánok főleg a sokat torzító indián regényekből híresek, de sokkal kevésbé ismert, hogy valójában…
A gender-mozgalom és a "pozitív gondolkozás", szinte hitté fokozódott szüleménye, a "bármi lehetsz" jelmondat. Az…
Negyed éves publikálási szünet után újra jelentkezem. Az elmúlt időszak a személyes fejlődésen túl számos…