Az Egy különc srác feljegyzései a mai kor gimis tinijeit mutatja be az USA-ban, akik araszolva a felnőtt lét felé, nem a gyerekkor határán lévő gondtalanságot élik, hanem már tombol életükben a rengeteg szenvedés, a drogok, az elhagyatottság, és a gender mozgalom erős hátszele. Itt egy homoszexuális srác (Patrick) és szerelmi kapcsolata képében, aki a történet során többször még drag queen-ként is megnyilvánul egy színdarabban.

A történetvezetés ügyesen játszik a visszaemlékezések információ-adagoló módszerével, ahogy mindig egy kicsit többet mutat, egy teljes ívet adva a műnek. Igen finoman használt, a történetbe simuló átmenetekkel és fordulatokkal játszik, lebegve hagyva számunkra a történet iránti vágyainkat és elképzeléseinket.

A film a Stephen Chbosky tollából megszületett Képzelt barát könyvadaptációja, amit ráadásul maga az író rendezett. Szereposztását tekintve Logan Lerman (Charlie) már volt itt-ott mellékszereplő, talán legismertebb alakítására a Percy Jackson és az olimposziak: A villámtolvaj c. nem túl erős film hozható példaként. Ezra Miller (Patrick) főleg DC Comics filmekben alakított említésre érdemeset, azon belül is a Flash – A villám karakterét vitte perforáltszélűre.

Aki pedig a film legjelentősebb színésznője, az nem más, mint Emma Watson (Sam), akit nyilván nem kell bemutatni, de némileg újdonság számunkra ez a drámai szerep, amit ugyancsak kiválóan hoz.

A film egyrészt olyan, mint valami modern szürreális álom egy csapat fiatalról, akik az őrület határán egyensúlyoznak, akikért majd a szívem szakadt meg.

Másrészt pedig a szörnyű valóság egy olyan metszete, ahol teljesen el vannak veszve tömegestül. Mindenféle furcsa és meghatározhatatlan identitással gyűlnek egymás köré.

De közös jellemzőjük valójában a mélyen traumatizált gyermekkor, számos elnyomással, és alapvetően értetlenséggel az élet iránt. Olyan alapvető kérdésekre nem tudnak saját maguknak se választ adni, hogy miért történnek ugyanazok a szörnyű dolgok velük, mint ami a rokonaikkal is történt.

A barátság és a család nehézségei

Közös pontjuk, hogy közöttük senki sem stimmel. De a hasonló zűrzavar nem eredményez stabilitást a kötelékekben. Ha valamelyikük hibázik, annak súlyos ára van. De legalább eleinte együttérzőek a többi elveszettel, mint a főszereplő Charlieval akinek a barátai lesznek.

Itt is jellemző, ahogy a Wednesday sorozatban, hogy nem segítenek a közösségbe illeszkedésben a furcsának a furcsák sem, akik kilógnak a szokványos csoportokból. Ennek a különc srácnak (Charlie) kellett nagy lépéseket tennie – aki igen csak a depresszió határán mozog -, hogy ezzel a visszahúzódó, totálisan sérült személyiségével ismerkedjen.

Nem csoda, hogy totál összezavarodva menekülnek egymás barátságába, kapaszkodva a többiekbe, sokszor talán az utolsó használható értékbe az életükben, sóvárogva vágyva a valahova tartozásra. Másik alternatívaként az életük totál szétcsúszása marad, vagy akár az öngyilkosság.

Amik mögött nem más van, mint elhalgatások egész tornyai, a szőnyeg alja tele szörnyekkel, amik annyira összegyűltek, hogy könnyedén el lehet esni a letakart kupacaikban, hiába a felszínes családi jópofizás.

– Egy bekezdésnyi spoiler –

Az is kiderül – sejtetve van -, hogy a nagynénje, akit istenített, kisgyerekként szexuálisan zaklatta. És még a főszereplőnknek lesz bűntudata, magát okolja, amiért a nagynénje meghalt egy autóbalesetben, miközben az ő ajándékáért ment.
A film során végig halványan érzékelhető, hogy a szülőkkel sincs minden rendben, de a vége felé ott is súlyosabb titkok kerülnek elő.
Tehát tele a család mindenféle bántalmazással, zaklatással. Nem csoda, milyen nehézségekkel kellett szembenéznie a srácnak.

Társadalmi környezet

A szomorú, de halványan reményteli történet mesterien kidolgozott íve mögött teljesen ledöbbentett – már nem tudom hányadik alkalommal -, hogy milyen mérgező környezet van az USA gimnáziumaiban. Annyi film mutatta ezt be, mint jelen esetünk, hogy ez már nem lehet művészeti képzelőerő, hanem köze kell legyen a valósághoz.

Ahol teljesen szokványos – talán a kultúra részét képezi -, az osztálytársi és iskolatársi zaklatás. De annyira durva verbális és fizikális formában is, hogy többször is felkiáltottam a film alatt: “De hát ennek meg mi baja?”

Ezek mögött is nem lehet más, mint traumák és traumák, amiket szándékosan vagy szándékon kívül, társadalmi reflexként a diákok egymáson töltenek ki.

A film szerintem ezeket a diáktársi bántásokat nagyon komoran és valóságosan mutatja be. 

Közben számomra sokkolóan erős és megdöbbentően természetes gimis kelléket kapnak a drogok különböző változatai.

Nem tudom, hogy tényleg ennyire más a helyzet Magyarországon, vagy nekem ekkora szerencsém volt mind az iskola, mind az osztályom tekintetében.

Mert valamilyen szinten a bulizósság, a menőbbség és az érdeklődési körök alapján azért tagolódtunk, de mégsem alakultak ki elhatárolt klikkek az osztályomban. Nem voltak elnyomóak a menőbb srácok, akik élvezték a gimi éveit, és akiknek csajozásból is kijutott bőven. Nem akartak minket, jobban kocka, tudomány-fókuszú srácokat szétszivatni. Ők is tanultak, és mentek a céljaik irányába, csak más módon.

Az a szokásos szerelem

Valamennyi megkönnyebbítő szerelmi szál azért bekerül a történetbe, de az sem tudja feledtetni, hogy ez a film egy nagyon húzós darab.

Ugyanis az volt az érzésem, az elveszett főszereplő beleszeret kb. az első lányba, aki szóba áll vele. Miközben valahogy folyamatosan azt érezzük a szerelmi vonzódás hátterében, hogy ez se más talán, mint egy utolsó szalmaszál.

Vajon tényleg szerelmes, vagy ez csupán egy különc srác sóvárgó rajongása a társaság legszebb lánya iránt? Olyasmi érzés, hogy ez kiszolgáltatottság, ez esélytelen és zavarba ejtő, miközben más elhappolja a tökéletes választottunkat. Inkább viszonzatlan, de a szimpátia szintjén viszonzott szerelem. 

Emiatt az állandóan jelenlévő szerelmi kettősség miatt marad a film mégis nagyon súlyos téma.

Patrick, a homoszexuális srác is kap egy külön szerelmi szálat, ami köré komoly konfliktus is szövődik. Szerencsére nem használja a film a manapság divatos “társadalmi elnyomás” elbeszélési módot, hanem csupán rámutat a homoszexuális szerelem nehézségeire.

A drámaiság feloldása

A végére eljutunk egyfajta költői kérdésfeltevéshez, ami lényegében a film összefoglaló mondatát jelenti.

Miért van az, hogy én is és a szeretteim is olyan embereket választunk, akik ennyire rosszul bánnak velünk?

Az a válasz, hogy “azt a szerelmet viszonozzuk, amit szerintünk megérdemlünk”, eléggé klisés jelmondatnak érződik, és nyilván nem is tud feloldani egy olyan traumacsomagot, amit a film kibont. Ez ezért nem ilyen egyszerű.

Jordan B. Peterson egyik idézetét idevágónak tartom az elinduláshoz, a magyarázat megtalálásához vezető úton:

Néha, amikor az emberek alábecsülik magukat – vagy talán amikor nem vállalják a felelősséget a saját életük iránt –, új barátot választanak, pontosan olyan típust, amilyen a múltban már kellemetlennek bizonyult. Az ilyen emberek nem hiszik, hogy jobbat érdemelnek – ezért nem is keresnek jobbat. Vagy talán nem akarnak bajlódni a jobbal. Freud ezt „ismétlési kényszernek” nevezte. Tudat alatti ösztönnek képzelte, mely a múlt szörnyűségeinek ismétlésére kényszerít – néha talán azért, hogy pontosabban alkossuk újra ezeket a szörnyűségeket, néha azért, hogy aktív irányítást kíséreljünk meg, és néha azért, mert nincs más alternatívánk. Az emberek a kezük ügyébe eső eszközökkel alkotják meg a világukat. A hibás eszközök hibás eredményt hoznak létre. A hibás eszközök ismétlődő használata ugyanazokat a hibás eredményeket vonja maga után.

Lehet itt még szó mások megmentési szándékáról vagy az ismert rosszról. A biztonság illúziójának érzése is egy ragasztó, amiből nehéz előremozdulni a bizonytalan jó felé. Ráadásul lehet az az út félelmetes sötét sarkokokkal és torz tudatalatti kreatúrákkal kísért.

Ehhez képest ami tetszik a filmben, és így egy jó példa lehet, hogy a főszereplő elkezd dolgozni magán és a traumáin. Ami pedig nem lehet másként, ha ilyen csomaggal valaki nem akar öngyilkos lenni.

Mások esetében is a magunkon dolgozást tartom megoldásnak, aki teljesen elveszett, összezavarodott. Mert a gender kultúrában csak még jobban össze lesz zavarodva, még jobban el lesz veszve, mert már az az esélye sincs meg, hogy felismerte: valami nem stimmel.

Ezeknél a közösségeknél a legnagyobb veszélynek azt tartom, hogy a rendben levés, a hazaérkezés érzését és illúzióját adhatják. “Hiszen hasonlóak között vagyok, akkor még sincs velem baj.”

De nem is vagy szörnyeteg, ember vagy!

Azonban gondokkal, ami más emberekre is jellemző. Sokaknak vannak gondjaik. Páraknak hasonlóak, páraknak másfélék.

De a kiút minden esetben annak elfogadása, hogy igenis vannak problémák, és kezdjünk el rajtuk dolgozni, szakember segítségét kérni.
Olyanét, aki nem csak ártó együttérzéssel bólogat és bátorít a jelenlegi helyzeted fenntartására, hanem inspirál a fejlődésre, más szemszögeket mutat, eszközöket ad önmagad és a szőnyeg alatt lévő szörnyekkel való fokozatos szembenézéshez.

Charlie ezt teszi a történet végén, és mind a gyógyulás, mind a kapcsolatai terén megcsillan egy erős reménysugár. Életszemlélete határozottan pozitívba fordul, és az élet élvezete irányába tekint, megadva a példát más nehéz helyzetben lévőknek is.

Kétszer is végignéztem a filmet, és mind a kétszer azt tudom mondani: bánatos, de örömteli szívvel tudom ajánlani ezt a műalkotást megnézésre.

Nekem tízből nyolcas.

A szokásos záró gondolat: nekem se higgyétek el, amit leírtam, gondolkozzatok el rajta, nézzetek utána! Ehhez a linkeket lejjebb találjátok.