Elképesztő mennyire különlegesek szeretnénk lenni manapság. Tini vérfarkasként, vámpírként, zombiként vagy Hulk-ként stb. Ami mind a szuperhősök egy változata.
Mégis valahogy nehezen akarjuk észrevenni, hogy ezek a szuperhősök – hiába lenyűgöző képességeik, amik emberfelettivé teszik őket – ugyanúgy szenvednek, továbbra is ugyanúgy emberek.
Valójában semmit se oldott meg a képességük, csak egy másik színpadon játsszák tovább drámáikat.
Valahol ezt a kezeletlen különlegesség vágyat emelik még magasabb fokra a Wednesday sorozat karakterek.

Esszenciája, a valós életből merítve: “az érzelmekkel van a gond, hogy más nem tiszteli, meg megbánt”.
Ezt számos módon próbáljuk kezelni: safe-place-be menekülünk, megpróbáljuk az egész világot a saját normalitásunkká változtatni, hogy a devianciánk már ne legyen kirívó, és így legyünk elfogadva.
Esetleg eltüntetjük az érzelmeinket, netán más módon bástyázzuk körbe magunkat a védelem érdekében. Ez utóbbi kisarkított változatát jeleníti meg a sorozat.

Wednesday személyiségmodellje arra épül, hogy ha mindenkinél mindenben jobb vagyok, akkor valójában nincs szükségem senkire, mindenki felett állok. Semmilyen módon nem akar kötődni az emberekhez (se érzelmileg, se társaságilag, se szellemileg).

De ez nem működik. Nem lehetsz jobb mindenben, mindenkinél.
De még egy dologban se lehetsz jobb mindenkinél. Talán egy-két évig, aztán jön valaki, aki jobb lesz.

Valójában a legtöbb dolgot másoktól kapjuk. Működésképtelen az, hogy a minden-tudással mindenkitől különállóvá teszem magam, hogy senkitől se függjek, senki se tudjon befolyásolni, vagy bármi téren uralni engem. Elvileg, ekkor minden hatalom az én kezemben lenne az életemben, és senki nem tudna megbántani, vagy kihasználni.

Ez se működik. Irreális, megvalósíthatatlan. Inkább az érzelmeket kellene megtanulni kezelni, már kisgyerek kortól kezdve. Amit bár lehetne az iskolában is végezni, de alapvetően ez a szülő dolga. Ha ő érzelmileg éretlen, nem fogja tudni a gyereket se megtanítani az érzelmek kezelésére.
Akkor az iskola meg megfeszülhet, hiszen az alapvető mintát a szülő adja.

Miért ne tegyük ezt a sorozatot önérvényesítési tini-etalonná?

Azért néztem meg a Wednesday első évadát, mert szembe jött egy olyan kritika, ami hosszan és lelkesen ecsetelte, mennyire jó lenne minden tininek látni ezt a filmalkotást, a környezeti elvárásoktól függetlenítés tanulására – ahogy az általános Wednesday kritikában már említettem.

Az itteni bevezetőben leírt indokon túl, ha diákoknak akarnánk ezt a sorozatot tanító jelleggel mutogatni, mint az önmagukért kiállás, és a környezeti elvárások elengedésének iskolapéldája, akkor bőven elkél mellé a magyarázat.

Ugyanis, ha nem egy fantazinak, nem egy mesének vesszük – hanem tanító jelleggel komolyan -, akkor pszichológiai, társadalmi és csoportdinamikai szempontból nagy bajok vannak itt.

Mert Wednesday Adams-ként kiváló Wednesday Adams-et kaptunk. De ha társadalmi hatáskeltőként kellene rátekinteni, akkor egy csajos sorozat iránti nagy lelkesedés helyett, előbb azért másszunk mélyebbre itt a lélektanba, mielőtt személyiségformáló oktatási eszközként kezdenénk használni!

Mintha jelen korunk patológiájának egyik metszete lenne ez a széria.

Megvizsgálva mélyen megbúvó traumák sora kerülne elő, és felsorakoztatná a hibás megkűzdési stratégiák elemeit.
Mégis, némi gyógyulás található benne, talán pont a készítők számára, ahogy ezt kifejezték magukból.

Amik itt előkerülnek, azok nem célok, nem társadalmi értékek. Hanem egy gyógyulási folyamat kezdete: a felismerés. Tanulhatunk belőle, de ez még csak az első lépés, és ne legyen példaértékű számunkra!

Wednesday gyakorlatilag fensőbbségesen áll mindenhez, ami az emberekkel kapcsolatos. Mondjuk ez tipikus Adams jellem.
Valójában nem akarnál vele haverkodni annak ellenére, hogy a sorozat igyekszik telepakolni szerethető tulajdonságokkal.
Karakterként maximum olyanok próbálnak hozzá kötődni, akiknek fiúként ugyanilyen érzelemmentes, nárcisztikus lehetett az anyja. Függő, sóvárgó kötődés olyanhoz, akihez nem lehet.

Van ellenpólusa is a szereplők között, a méhes fiú (Eugene), aki meg mindenben kész lenne megalkudni.

Egyik forma se működik egészségesen. Eugene feloldódik az önfeladó megfelelésben, főhősünk pedig kihasználja a társadalmat és nem érdeklik az emberek, nem akar oda tartozni.

Itt a “legyél önmagad” kóros változatát megszemélyesítő Wednesday-t, hidd el, nem akarod, hogy a barátod legyen, mert nem is lesz.

Szóval, ó, te jó ég! Dehogy nézze meg minden tini, oktató jelleggel!

Nem önérvényesítés a nárcizmus, és pláne nem jó példa. Ne keverjük össze a kettőt!

Azonban közel nem állnék meg itt az ellenvéleménnyel. Ugyanis az még hagyján lenne, ha Wednesday személyisége nárcisztikus lenne, de annál lényegesen sötétebb.

Ennek a kritikának az elkészítése előtt direkt megnéztem a ‘91-es és ‘93-as filmeket, hogy vajon én változtam meg, vagy a mostani sorozat tényleg ennyire különböző?
Sajnos a széria első felütése is sokkal drasztikusabb. A filmeken továbbra is önfeledten szórakoztam, humornak, viccnek vettem, és nem lépett át a komolyság érzetébe.

De itt a piranhás kezdő jelenet irányba tette a személetet: a fekete humor véresen komolyan van véve. Rá is ütötte ez a hangulatra a bélyegét, és lényegesen komorabban kezeli a normálisok és kivülállók szembenállását is.

Ezek után kénytelen voltam az érzékenyítő, szúrós szózatokra is úgy tekinteni, hogy ezeket komolyan gondolják. Az egész évad tekintetében mégis finoman voltak elrejtve a feminista és gender-mozgalmi kijelentések, amik állítólag Tim Burton keze nyomát viselik magukon. Ez könnyen így lehet, mert az ötödik epizódtól szinte el is tűnnek.

Pár példa:

• Wednesday életének megmentésére köszönetképpen: “A lovagiasság vezetett, amivel a patriarchátus hálára kényszerít?”
• “A kaptár az egyike a kevés nőuralta ökoszisztémának. A királynő uralja a dolgozókat. Itt aztán nincs patriarchátus.”
• “Az meg ott az ősbudi, Amerika első nem-semleges mosdója.”

E groteszk, rövid monológok mind megérnek egy-egy szózatot. Ezért a 9 legütősebb Tim Burton groteszk értelmezése c. bejegyzésben fejtem ki őket a sorozat összefüggésében.

Wednesday személyisége

Kicsit olyan, mintha a forgatókönyvírók nem tudták volna eldönteni, milyen személyiséget is adjanak neki. A 8 rész alatt a nárcisztikus-szociopata-pszichopata tengelyen mozog.

Nárcisztikus akkor, amikor valamennyire foglalkozik másokkal, és az évad végére mintha mutatna némi változást, ahogy fokozatosan barát(szerűsége)ket szerez.

Azonban a tengely másik vége: a piranhás eset; egy mondat, amit szobatársa, Enid mond ki: “Mindenkit kihasználsz a céljaid érdekében, és nem érdekel téged, hogy bajuk esik.”; összerakva a többi horrorisztikus megnyilvánulásával, tipikusan egy pszichopata jellemzője.

A kettő közötti: sehova nem tud beilleszkedni; fogalma sincs mit akar; végletesen introvertált; egy sértett, zárkózott tini, aki adja a flegmát meg az érzéketlent – jellemzők valamiféle szociopata koktélt alkotnak.

A Nevermore környezetben, ami egy Netflixes, csillámporos LMBTQ átérzés, ahol “különleges vagy”, és meg nem értett, de “majd a saját közegedben minden rendben lesz” filozófiai hangulatban ő még a hozzá hasonlók között is eltérő.

Emberi sikersztorik szempontból kitartó és következetes. Állhatatosan gyakorol és intézi a napi ügyeit. Meg tudja magát védeni, nem csak dumál róla. Ezen a szálon azt érezzük, határozott, pontosan tudja mit is akar.

A látszat ellenére, a fenéket tudja mit akar. Lázad, és nem akar olyan lenni, mint a szülei. Pedig nem ismeri se őket, se magát. Szépen kezd kiderülni, mennyire is hasonlítanak egymásra.

Mégis el kell ismerni, van a narcisztikusan önérvényesítő és mások véleményét ignoráló személyiségének egészséges része is.

Érték az ösztön, az intuíciók melletti kitartás. Nem hagyja, hogy elnyomják, és a képességeit keretek közé szorítsák. Miközben meg akarja ismerni önmagát, amit apjától mélyreható vágyként kapott. Ebből a szempontból tényleg egy hasznos dolog tud lenni, ha valakit nem érdekel mások véleménye. Így ez erény.
De ha nem hagyjuk ennek égisze alatt, hogy mások hassanak ránk, akkor az már egy másik véglet, és attól meg szegényebbek leszünk.

A konformizmus se rossz mindig.

Így összességében vannak jó és rossz tulajdonságai. Mégis attól, hogy a személyisége pepita, feketeszedres és fehér csokis cukormázba van csomagolva, attól a belseje még lehet keserű és mérgező.

Női mellékszereplők

Bár csajos sorozatként aposztrofáltam, mert női karakter-túlsúlyos, a női mellékszereplők mégsincsenek annyira kidolgozva.

Például ott van Enid, Wednesday szobatársa, az egyik fő ellenpólusa. Ő túllelkesedik mindent, és teljes mértékben lepattan róla mások rezignáltsága. Mégis egy ponton megunja a dolgot, ami egyfajta egyensúlyt teremt a karakterében.

Ez a tini-vérfarkaslány személyiség mégis hiányos, mert egyszerre kiáll magáért, és kivívja a függetlenségét az elnyomó anyjával szemben, másrészt az irracionális példája annak, hogy az összezavarodott tini okosabb és bölcsebb a szüleinél.

Tehát az üzenet: akinek fogalma sincs, mi zajlik éppen benne változásként, az teljesen magabiztosan tudja a helyét, a folyamatosan jövő-menő érzelmei teljesen valósak, és még helyesek is.

E tézis a megfelelő pillanatban, a saját tempójú átváltozással bizonyításra is kerül, ami megoldás általában – ahogy most is – komolytalanná tudja tenni az adott művet számomra:

A végkifejletnél Enid áll helyt egy kulcsjelenetnél az átváltozásával. Aki későn érő vérfarkasként, életében először van ilyen helyzetben, de míg a hasonszőrűek már rég gyakorolják ezt a műfajt, ő kezdőként legyőzi az évad legerősebb szörnyét. A fajtársai persze a helyszín közelében sincsenek.
Elég “Mary Sue” ízű ez a rózsaszín melír a vérfarkaslány bundájában.

Van még itt nekünk egy szirén Biankánk, aki első találkozáskor a legjobban megízzasztja Wednesday-t, mint rivális; ott van az igazgatónő, aki bár erősnek tűnik, de valójában tehetetlen, és szép fokozatosan behódol főhősnőnknek; Miss Thornhill, aki gondoskodó, mégis titokzatos; Dr. Valerie, aki esélytelenül próbál pszichológusként Wednesday fejébe jutni; végül anyja, Morticia, aki ritkán, de csak dísznek van.

A pár erős felütés után mindegyik női karakter elhalványul Wednesday holdudvarában.

Férfi mellékszereplők

Férfi főszereplőről azt hiszem nem is beszélhetünk, hiszen a női főszereplő vastagon viszi a prímet, gyakorlatilag mindenki elől.

Többségük vagy jellemtelen, vagy erősen inog a negatív-pozitív karakter határvonalán. Még a leghasználhatóbb, seriff is, akit apaságban megbukottként pöckölnek ki a potenciálisan erős férfikarakterek táborából.

Eugene, a méhes fiú, aki a tipikus szürke egér, a társaság perifériáján tengődő személy. Talán képessége sincs a különlegesek táborában, még kivülállóbbnak éreztetve őt. Mégis, alkalmas a karakterfejlődésre, és kritikus helyzetben meglepetéssel tud szolgálni.

Aki a legesélyesebb, és közel legelhanyagoltabb férfi karakter, az Gomez Addams, az Addams apuka. Egy fontos személyiség elemmel járul hozzá Wednesday karakteréhez, az önismeretre inspirálással.

Az iskolatársak közül annyi a fiúk érdeme, hogy elég kitartóak (vagy bolondok) voltak Wednesday-el kapcsolatban, hogy barátjuk, vagy inkább az udvarlójuk legyenek. Xavier és Tyler ez esetben, akik nyomozási szempontból adnak hozzá színfoltokat.

Enid vérfarkas apja mindössze annyit tud hozzátenni a dolgokhoz, mikor a tini vérfarkaslány fellázad elnyomó anyja ellen, hogy: “Büszke vagyok rád kölyök. Légy önmagad!”
Ezzel a megnyilvánulással körülbelül egy herélt kiskutya erejével rendelkezik.

Annyira nem győzött meg vérfarkas jellegéről, hogyha egy teliholdas, felhőktől sötét éjszaka, átváltozott formájában egy kivilágítatlan járdán szembe találkoznánk, akkor se mennék át a túloldalra ijedtemben.

Hát hol tart a világ, hogy már egy ereje teljében lévő hím vérfarkastól se lehet megijedni? Mi lesz itt még?

Egy rész erejére Fester bácsi is megjelenik, de meg se közelíti Christopher Lloyd ikonikus alakítását a filmekből. Inkább csak azt érezzük: köszi, hogy jöttél, menj tovább!

Pugsley testvéréről előző cikkemben már említettem, hogy komoly lefokozás lett osztályrésze.

Mit ad a sorozat?

A társadalomkritika továbbra is tetten érhető vonulata az Addams Family Franchise-nak. Görbe tükröt igyekszik tartani a felesleges csordaszellem, a közösséghez tartozási megalkuvás, a haszontalan közösségi applikációk pellengérre állításával.

Beáll a politikailag korrektség kvótái mellé, és a groteszk mondatokkal a gender propaganda képviselőjévé is válik a mű.
De hát ilyen ez a Netflix kondícionáló filmgyár.

Azonban az én feladatom az, hogy újra és újra rámutassak ezekre az elemekre, pláne, ha egy ilyen népszerű példányról van szó.
Ha ennek az ügynek az aktivistái ennyire állhatatosak és kitartóak, én se lehet rest.

Végül abszurdan vicces a sorozat harsány kiállása a mellett, hogy ne foglalkozzunk más véleményével, és ezzel legyünk egyediek és különlegesek.

Hát legyünk egyediek és különlegesek úgy, hogy nem játszunk a politikailag korrektség szabályai szerint, és merünk rámutatni a manipulálni vágyó üzenetekre, legyenek azok közvetlenek, vagy árnyaltak!

Én ezt teszem folyamatosan, ez a célom az írásaimmal.

A szokásos záró gondolat: nekem se higgyétek el, amit leírtam, gondolkozzatok el rajta, nézzetek utána! Ehhez a linkeket lejjebb találjátok.