Köszönöm a Miért nem hagyjuk már békén a nőket?! cikk gondolatait a nők helyzete és egyenjogúság témában, mert az ezen való szörnyűlködésem és az ebből kiinduló nem-egyetértő baráti vita volt az egyik inspiráció arra, hogy létrehozzam ezt a blogot.

Rögtön az elején leszögezem, hogy minden tiszteletem Doffer Gábornak, mert tetszik az írási stílusa, gondolatvezetése és a lényegre törő fogalmazása, valamint egyre inkább egy jó világszemléletű embernek tartom, ahogy egyre több írását olvasom.

Több dologgal is egyet értek, hogy milyen sok rendbe tenni való van a nőkkel kapcsolatos egyéni és társadalmi viselkedés terén. Teljes mellszélességgel odaállok én is az mellé, hogy védjük és óvjuk a nőket, álljunk ki mellettük egyénként és társadalmilag is, amikor verbálisan, érzelmileg vagy tettlegesen bárki is bántaná őket. Ezen valóban van még mit dolgozni, az én több női barátom és ismerősöm is ezt a visszajelzést adta.

Ugyanakkor, ami kiverte nálam a biztosítékot a cikkben, az pont az alapfilozófia, amire fel lett építve. És ez egyben – szerintem – egy totálisan hibás hozzáállás és gondolatmenet.

A kiinduló tézis:

A feleségem szokta mondani, hogyha a képletben az egyik szorzó nulla, akkor az eredmény mindenképpen nulla. Ha arról beszélgetünk, hogy mennyire ápolt a környék, új a járda, nyírják a fákat, kellő időben viszik a kukákat, nem törött a pad a téren, viszont van 40 kutyaszar az utcán, akkor az nem egy ápolt környék, és kész.

Na, ez egy totál végletes hozzáállás, és tulajdonképpen – meglepő módon – a fenti cikkben felvázolt, nőkkel való bánásmód egyik alapproblémája. Ugyanis, ha olyan típusú hozzáállással rendelkezünk, hogy állandóan tisztában vagyunk azzal, mi az, amit nem kedvelünk, akkor folyamatosan, és mindenhol problémát fogunk látni.
Ha már nincs probléma, akkor veszünk egy erősebb nagyítót, és majd az apróbb részletekben fogjuk megtalálni. Elemző, mindenbe belekötő személyiségként tapasztaltam hova is vezet ez, és állíthatom, ennek így sosem lesz vége.

Ahogy a férfi-női egyenjogúságnak sem. Ami talán nem is baj… hogy ez most első olvasásra felháborító, és úgy tűnik hímsoviniszta és nőellenes vagyok? Nem!
Ennek a kérdésnek a boncolgatásáról fog szólni a blog nagy része, így ezt most nem fejtem ki.

Itt alapvetően arra gondolok, hogy ha ezzel a hozzáállással haladunk tovább társadalmilag a nők férfival egyenlő értékűre emelése útján, akkor az sosem fog elkövetkezni, ahogy a boldogság sem.

Idén van 120 éve, hogy elindult a női emancipáció a suffragette mozgalom megalapításával^[1], és ez alatt az időszak alatt óriási változások történtek a nők jogainak terén. Ha összevetjük a történelem idejével ezt a rövid időszakot, hasonlóan exponenciális a női jogok kivívásának mértéke, mint az ipari és információs forradalom esetében. Egyértelműen javult a nők helyzete és az egyenjogúság is.

Egy dolog mégis hiányzik ebből az emancipációs forradalomból:

annak értékelése

Nem nagyon hallok, vagy olvasok ezekről: ennyi és ennyi joga van a nőknek; mennyi mindent értünk el e téren társadalmilag; számos, a nőkkel való bánásmód terén a középkorban megrekedt kultúrát mennyire túlszárnyaltunk, és milyen szabad, modern társadalomban élhet egymás mellett nő és férfi.

Ha ezt megemlítem, ez szokott lenni a válasz: “Ja, tényleg! Jobban élünk, mint 100 éve.”

És mielőtt jönne a záptojás meg a rohadt paradicsom, váltsunk kicsit szemléletet a kiinduló cikk filozófiájához képest. Mert mitől szoktunk itt tartani?

Hogyha elfogadjuk a jelenlegi helyzetet, akkor feladjuk, és lemondunk a még problémás részek rendbetételéről.

De ez nem erről szól. Nem struccpolitika, ha értékeljük és örülünk az eddig elért eredményeknek, és folyamatosan emlékeztetjük magunkat, hogy ezek a sikerek mennyire jó dolgok, és milyen jó, hogy már most ennyi mindenünk van.

Mert ha mindig a hibák megtalálása lesz a filozófiánk, akkor sosem jön el az annyira áhított elégedettség, boldogság és harmónia. A megfelelő hozzáállás:

Mindig emlékeztessük magunkat, hogy már mi a jó most, mit értünk el, és persze, folyamatosan dolgozzunk a még jobbá tételen!

A kiinduló gondolatot átformálva: de jó, hogy ápolt a környék; milyen esztétikus az új járda; milyen művészien nyírják a fákat; milyen akkurátusan, mindig kellő időben viszik el a kukákat; ép, kifogástalan állapotban van a pad a környéken. És jé, van pár kutyakaka a téren, de azt már pikk-pakk összeszedjük, és máris eszményi a kép.
Vagy, még a kutyagumit is felhasználjuk, mert ha megöntözöm, akkor szétmálik és trágya lesz belőle.

Ha citromom van, akkor ne fanyalogjak a savanyúságán, hanem készítsek belőle limonádét!

És ez egyáltalán nem egy újabb műmosolyos, Szabó Péteres, klisés, közhelyes: “meg tudod csinálni” meg “pozitív hozzáállás”-os duma, hanem egyrészt saját tapasztalaton, de főleg több-tíz éves boldogság-pszichológiai kutatásokon alapul.

Boldogságunk forrásainak milyensége így tevődik össze:

• A boldogság 50 %-ban genetikán alapul
• 10 %-ban a tárgyaink, kapcsolataink, testi adottságaink, tulajdonságaink, vagyis amink van:

[…] csupán 10 százalékát magyarázzák a körülményeink vagy a helyzetünk, tehát hogy gazdagok vagy szegények, egészségesek vagy betegek, szépek, vagy átlagosak vagyunk-e, hogy házasságban élünk-e, vagy elváltunk, és így tovább.^[2]

• És jelentős 40 %-ban a hozzáállásunkon, gondolkozásunkon, szavainkon, cselekedeteinken múlik:

40 százaléknyi terünk van tehát a manőverezésre, ennyivel növelheti vagy csökkentheti a boldogságunk szintjét az, hogy mit teszünk a mindennapokban, és hogyan gondolkodunk.^[2]

Ez persze nem azt jelenti, hogy a boldogság simán egy döntés kérdése. A döntés kell hozzá, de utána még kőkemény munka, és nem kevés idő, töménytelen segítség, eszköz és kitartás. Miközben az úton minden egyes árnyékban ott leselkednek traumáink és régi hibás döntéseink következményei, hogy kutyakajává szecskázzanak minket.

Ugyanezt gondolom általánosan a nők helyzete és az egyenjogúság esetében. Rengeteg meló van még előttünk, ugyanakkor először rendbe kellene tennünk a hozzáállásunkat.

Például általánosan tudott tény, hogy Kuwaitban bezzeg a szülés közben libériás inasok hordják az orvosoknak ezüsttálcán a szikét a gipszstukkós, aranyfüsttel bevont szülőszobában, és ott bársonypárnára jön világra a csecsemő. És ha nem így születtem meg, már semmi értelme nincs az életnek.
Dehogy! Ez nyilván nincs így!

Valójában célravezetőbb lefelé tekinteni, és hálásnak lenni a mostaniért és az eddig elértekért, mint felfelé méricskélni. Az ugyanis folyamatos elégendetlenséget fog generálni, mert mindig van feljebb lévő és jobb.

Hogy nem könnyű elégedettnek lenni, pláne a mai, folyamatos vágyakat keltő világban? Hát nem az. De sokkal eredményesebbnek tartom ezen a szemléleten dolgozni, mint a számos jó dolog között megtalálni a kevés rosszat, és így semmisnek tekinteni az egészet.

A szokásos záró gondolat: nekem se higgyétek el, amit leírtam, gondolkozzatok el rajta, nézzetek utána! Ehhez a linkeket lejjebb találjátok.

1. Nőstényfarkasok blog a szüfrazsett mozgalomról
2. Sonja Lyubomirsky: Hogyan legyünk boldogok? (2008) 38-41. o.

Kiemelt képünk prostooleh-tól származik a Freepik-ről