Az indiánok közösségeiben a lányok nevelése felnőttkorig nem volt annyira tagozódott, mint a fiúk esetében. Olyan öt-hat éves kortól nagyjából ugyanazokat a dolgokat végezték, csak mindig ügyesebben, és a növekedésükkel arányosan egyre többet.
Majd a pubertás kor beköszöntével erősebb hangsúlyt kapott a közösségben betöltött szerepük elsajátítása, és hogy hogyan járulhatnak hozzá a klán és a család jólétéhez. Ennek szerves részét képezte a majdani családalapítás ismereteinek mélyebb elsajátítása.
Prérilakó indián lányok jövőképe
Tanították őket a törzsük hagyományaira, rítusaira és a család fontosságára. Megtanulták a közösségben betöltött szerepüket, és hogy hogyan járulhatnak hozzá a klán és a család jólétéhez.
A lányokat tanították a társadalmi viselkedésre, kommunikációra és a közösségi interakciókra. Ez segített nekik abban, hogy jó kapcsolatokat alakítsanak ki a házasságon belül és kívül is.
A törzsi rituálék és szertartások részei voltak a lányok életének, amelyek révén megértették a spirituális kötelességeiket és a közösségben betöltött szerepüket. A házasságkötés gyakran spirituális esemény is volt, amelyet megfelelő rituálékkal és ünnepségekkel kísértek.
Bizonyos szempontból mindez lehetett egysíkú is, ahogy egy jelenkori indián is így vélekedik:
Az esetek többségében egy indián nő életútja nyílegyenes volt, kevés lehetőséggel a feleséggé és anyává váláson kívül. Ezek a szerepek kulcsfontosságúak voltak, hiszen ellenkező esetben a törzs gyorsan kihalt volna.
Hasonló bejegyzések
Ezért is volt a fentieken kívül fontos a háztartási és kézműves készségek elsajátítása. Általuk sikeresen tudták támogatni a családjukat és a közösséget.
A közösség idősebb tagjai, különösen a nők, mentorálták a fiatal lányokat, és segítettek nekik megérteni a házasság és a család fontosságát. Ez a közösségi támogatás erősítette a lányok felkészültségét és önbizalmát.
A lányok tízéves koruk környékétől részt kezdtek venni a nyúzásban, a hús feldarabolásában, a bőr kikészítésében és az állati részek feldolgozásában.
A kanza törzsben számíthattak a költözés során nagyon nehéz terhek cipelésére, annak ellenére, hogy a kutyákat és lovakat is befogták málhás feladatokra.
A nők a kutyákat rendszeresen használták fa, víz, nyúzott hús, friss bőr és egyéb terhek hordására. A költöző Indián falvakról és törzsekről készült legtöbb korai feljegyzés említi ezeket az ék alakú botkordékat. A kutyák vagy a lovak hátához rögzítve minden holmijukat ezeken szállították. […]
A franciákat, akik ezzel a törzzsel ekkor találkoztak először, meglepte, mekkora terhet cipelnek az asszonyok. Annyit visznek, amennyit egy kutya elhúz.
A további beszámolók megemlítik, hogy nem volt ritka a 10-12 éves lányok látványa fél mázsás súly cipelése közben. Amit két-három kilométeren át tudtak csak vinni, de az akkor is jelentős teljesítmény. Nem is említve, vajon milyen hosszútávú következményeket okozhatott ez testükre, gerincükre.
Fejlett indián kultúrák jövőképei
A lányok nevelése kamaszodásig cikkben már említett inka napszüzek “karrierlehetősége” talán egy vágyott pozíció volt, egy megtiszteltetés, talán egy biztonságos élet garanciája.
A napszüzeket, az acllacuná-kat már nyolc-tíz esztendős korukban kiválasztották szépségük és alkalmasságuk alapján, és “szent asszonyok”, mama-cunák nevelték őket kolostorokban. Ugyanilyen nevelésben részesültek a nemesek leányai is; kolostorokban éltek, amíg férjhez nem mentek.
Az acllacunáknak a naptemplomi szolgálathoz szüzeknek kellett maradniuk. A napisten (Inti) szolgálatára voltak kijelölve. Szentélyekben éltek, előkészítették és részt vettek különféle vallási rituálékon. Életük végéig a templomokban éltek, soha nem láthattak férfit, és kizárólag a bonyolult vallási szertartásoknak kellett szentelniük magukat.
Azonban lehetett belőlük az uralkodó – vagy annak magasrangú nemesei – asszonya, esetleg ágyasoknak is kiválaszthatták őket.
Bármi is lett sorsuk végül, mindegyik életút jellemzője volt, hogy elsajátították az elméleti tudást, főzni, fonni, szőni tanultak, akár a mestereivé is válhattak egy-egy ilyen kézműves tevékenységnek. Ők készítették az inka nemesség és a templomok számára a legfinomabb textíliákat. Valamint feladatuk volt a szertartások szempontjából rendkívüli fontosságú kukoricabor, a csicsa készítése is.
Származásuk alapján hat különböző csoportba tagozódtak:
Az első magas rangú tisztviselők lányaiból tevődött össze, a másodikat az alacsonyabb nemesség lánygyermekeiből válogatták, és az volt a feladatuk, hogy az inka ruháit szőjék és varrják, a harmadik fülbevalós tisztviselők lányaiból állt. A negyedik csoportba énekesnők, az ötödikbe a nép lányai, a hatodikba idegenek tartoztak, akik a durvább munkákat végezték.
Az inkáknál csak a kiválasztott lányok mentek napszűznek, a többiek otthon nevelkedtek.
A maják esetében az utóbbi volt a jellemző. A lány házasságkötése napjáig az otthon óvó melegében tanult és fejlődött. Közvetlenül anyjától elsajátította a főzés tudományát, a háztartásról gondoskodást, fonást, szövést, a gyerekek szeretetét és mindennek a tudásnak az átadását jövőbeni utódainak.
Házasságkötése után majd élheti a maja asszonyok szokásos életét családja és férje mellett.
Síksági indián kamaszkori szexualitás
Ahogy a kamaszodó indián fiúknak, úgy a lányoknak is hamar az életük részévé vált a másik nemmel való intim együttlét gondolata, majd gyakorlata.
Stephen H. Long elbeszélései szerint a lányok már egész korán beszélgettek egymással szexuális kapcsolataikról és a férfiak vágyódásairól irántuk.
A nők egész életükben hozzászoktak a fiúk és férfiak meztelenségéhez, így a saját ruhátlanságukat is természetesnek tekintették. Megfigyelhették a férfiakat fürdés közben. E miatt, és az állatok közösülését is látva természeti népekként, hamar lettek fogalmaik a szexualitásról, mégha esetleg eleinte félszegen is viselkedtek.
A szoros együttélés és a természetes közeg támogatta azt a szokást, hogy a nyilvános meztelenkedés ne számítson kirívónak.
Charles McKenzie az Early Fur Trade on the Northern Plains (A prémkereskedés hőskorszaka az északi síkságon, 1985) című könyvében részletesen foglalkozik a témával:
Az indián nőknek nincsenek morális aggályaik a meztelenkedéssel kapcsolatban, teljesen természetesnek tartják. A gyerekek, lányok, nők és férfiak meztelenül fürdenek, így egymás testének látványa mindennaposnak számít.
Vagyis főleg a prérilakó indián közösségek egy részénél a szexualitás körülvette az embereket. Olyan értelemben, hogy gyerekkoruktól kezdve tapasztalhatták környezetükben.
Például az omaha nyelvben a „táncolni” és a „közösülni” szó egy és ugyanaz. Az ilyen kifejezések azonban gyakran rituális és szimbolikus összefüggésben értendők, és nem feltétlenül szó szerinti értelemben.
Az Omaha és a hozzá hasonló más síksági indián nyelvekben a táncnak és a szexuális együttlétnek van egy szoros kulturális és rituális kapcsolata. A táncok gyakran spirituális vagy vallási ceremóniák részei, és ezek a ceremóniák magukban foglalhatnak olyan elemeket, amelyek a termékenységgel, a közösség megújulásával és az emberi kapcsolatokkal állnak összefüggésben. Ezért a tánc és a közösülés, mint a termékenység és az élet megújulásának kifejeződései, nyelvileg összefonódhatnak.
Így a mindennapi szertartásokkal és a nyelvvel a kislányok is magukba szívták az összetartozás ilyen jellegű kulturális vetületeit is.
Felnőttséghez közeledve
Mielőtt felnőtté válna az ifjú és üde indián lány, sok közösségben még át kellett esnie a felnőtté avatási szertartáson, hogy – ahogy az apacsok fogalmaznak – boldog és termékeny hitvessé válhasson. Csak ezt követően léphetett házasságra és indulhatott el a feleség és anya útjain.
A prérilakó indiánoknál a férjhez menéshez a lány szüleinek meg kellett határozni az árat, amit a jövendőbeli férjnek fizetnie kellett. Amely aszerint alakult, milyen ügyességgel sajátította el a menyasszony a háztartás dolgait, s milyen volt a lány apjának társadalmi helyzete, tehát a vagyona.
A sziú indiánoknál a lányoknak megvolt a meghatározott menyasszonyi megváltás-összege, ami húsz lovat tett ki. Azonban ha nem értett eléggé a faaprításhoz és bőrmegmunkáláshoz, kevesebb. Kiválóan kellett ismernie a mosómedve- és pézsmapatkányhús elkészítési módját. Valószínűleg ez a férfiember fontos csemegéjét jelenthette.
Lehet, az indián férfi szívéhez is a gyomrán át vezetett az út?
Általános volt a síksági indiánoknál, hogy a lányok 14-16 éves koruk körül kerültek házasulandóvá. De csak akkor váltak alkalmassá a frigyre, amikor elsajátították a női feladatokat és tisztában voltak a szerepükkel.
Ehhez képest a varjú indiánok sokkal korábban is elbocsátották a lányokat a szülői tipiből.
A 19. század második felében a lányok 10-16 éves korukban kerültek eladósorba. A varjú hagyományok szerint gyakori jelenség volt, hogy a lányokat már pubertáskor előtt férjhez adták. (Lowie, 1912.)
Az omaháknál a fiatal lányok megismerkedtek jövendőbeli férjük mindennapi szokásaival, mielőtt 13-14 évesen hozzámentek volna.
De az sem volt szokatlan, hogy a lányok számára a szüleik választották meg leendő férjüket. Az ilyen törzsek például a navahók, hopik, irokézek, lakota, cserokik stb. voltak. Eltérően, hogy az apa, az anya, vagy a klán idősebb tagjai választották ki a jövendőbelit.
De a közös az volt, hogy ezekben a kultúrákban a házasság nem csupán két egyén közötti kapcsolatot jelentett, hanem a családok, klánok és közösségek közötti szövetségek és együttműködés megerősítésének eszköze. A szülők vagy idősebb családtagok választása biztosította, hogy a házasság mindkét fél számára előnyös legyen, és hozzájáruljon a közösség jólétéhez.
Arra, hogy a lány a leendő házasságban ne csak a saját érdekeit nézze, számos oldalról fel volt készítve: hagyományok, rítusok megtanulásával; háztartási és kézműves készségek elsajátításával; szociális és társadalmi ismeretekkel; spirituális felkészüléssel; a közösség idősebb női tagjainak mentorálásával.
A jövendőbeli könnyedén lehetett olyan férfi, akinek már több felesége volt. Ez a lőfegyver és a ló megjelenése után fokozódott, ahogy a férfiak egyre könnyebben haltak meg háborúskodásban. A többnejűség válasz volt a törzsben növekedő női arányra, a több gyerek születésének igényére és hogy például a megözvegyült nők ne haljanak éhen.
A majáknál a felnőtté avatási szertartást követően a lányt házasságra alkalmassá nyilvánították. Tizennégy-tizenhét éves korára eladósorba került.
Ezzel az indián lány felkészültté vált a felnőttek körébe fogadásra, majd a feleség és az anya szerep betöltésére.
A felnőtté avatásról is külön írunk, ahogy a feleség szerepről is. Az indián anya életéről pedig már olvashattatok.
Az indián lányokról szóló további cikkek:
A szokásos záró gondolat: nekem se higgyétek el, amit leírtam, gondolkozzatok el rajta, nézzetek utána! Ehhez a linkeket lejjebb találjátok.
Kiemelt képünk MI generált.
