Az indiánok közösségeiben a fiúk nevelése kamaszodásig néhány éves kortól vált el lényegesen a lányokétől. Főleg a prérilakó indiánoknál, ahol addig nem mutatkozott sok különbség a kislányok okításától.
Például az Új-Mexikói zuni indiánok nemüktől függetlenül nevelték kisgyermekeiket, egészen négy-ötéves korukig.

Azonban utána a nevelés és a gondoskodás mértéke és jellege lényeges eltéréseket mutatott. Onnantól kezdve a közösség tagjává tétel fontos részeként elsajátítják az adott kultúrának megfelelő női, illetve férfi szerepeket. A szocializáció célja, hogy a serdülőkor kezdetére mind a fiúk, mind a lányok tisztába kerüljenek a társasági viselkedésekkel, kommunikációval, hozzáállásokkal.

A kamaszkor választóvonaláig tartó folyamatot vesszük át ebben a cikkben, és szánunk majd egy bejegyzést a lányok hasonló életútjára is.

Alapok lehelyezése

A név megkapása nagyon fontos kezdetet jelentett. A kelet-bolíviai szirionóknál, ahogy az Indiánok kultúrái – apai szerepek cikkben megtudhattuk, a megszületett fiú az állhatatos apa közbenjárásával egy bátor vagy erős állat elejtése útján nyerte el első nevét. Ez meghatározhatta élete további folyását, így fontos volt a kezdeti kiváló név.

A majáknál a megszületés után elnyert négy név erős iránymutatása mellé még a pap a horoszkóppal is megadta az újonnan világrajöttnek a határozott kezdőcsomagot.

Bár minden közösségben igyekeztek erős nevet adni, azért akadtak bőven olyan törzsek is, ahol életük során a férfiak többször is nevet változtattak, ahogy egy-egy jelentős életesemény vagy hőstett ezt indokolttá tette.

De addig sok éven és tanuláson keresztül kellett mennie az ifjú csöppségnek.

Korai évek

Az Indiánok kultúrái – anyai szerepek cikkben már említettük, hogy a különböző közösségekben a szoptatás kettőtől hat-hétéves korig terjedhetett. Ez alatt az időszak alatt már számos tudást és tapasztalatot megszereztek a kisfiúk szüleiktől és a közösségük más tagjaitól.

A síksági indiánok “farkaskölykök”-nek nevezték a pár éves fiú gyermekeket, szimbolizálva és megelőlegezve számukra az erőt, bátorságot, gyors fejlődést és a közösségi összetartozást és egymástól tanulást.

A farkaskölykök játékfegyvereket készítettek bodza- és kőriságakból. […] Első éveikben a fiúk átlagos gyerekjátékokkal töltötték idejüket, és együtt játszottak a lányokkal. A játékaik javát abból készítettek, ami a kezük ügyébe került […] Ágakból ló- és emberfigurákat, nyárfalevelekből tipiket csináltak, és a bölénylábujjcsontok is elterjedt játékszereknek számítottak.

A fiúk előnyben részesítették a bátorság- és erőpróbákat. És míg a lányok levéltipiket készítettek, a fiúk “vadászni” mentek, ami a szüleiktől való húscsenést jelentette. Sikeres hadjárataikat “háborús hőstettként” mesélték egymásnak. Győzelem esetén a lányok sütötték meg a zsákmányt.

Ebből is látszik, hogy a fiúk és lányok közös játékokat is találtak, amiből az egyik legnépszerűbb a bölényvadászat volt, ahol eljátszották a bölény levadászását, és az ott tapasztaltakat.
Ilyen módon szép fokozatosan tanulták szerepeiket, készültek fel a felnőtt létre, játékos formában imitálva és másolva azokat.

A hidatsza fiú gyerekek néha az önkinzásig (látomsákeresés) is elmentek, hogy utánozzák az idősebbeket. Vagy a felnőtt lét más epizódjait imitálták.

Egy másik gyakori mód a felnőttek utánzására az volt, hogy a gyerekek fiú-lány párokat alkottak, és ágakból kunyhót építettek maguknak, amelyet fakéreggel borítottak. Itt aztán úgy éltek, mint férj és feleség, de Wolf Chief kihangsúlyozta, hogy ez nem foglalt magába semmilyen szexuális töltetű játékot.

A hidatszák, miután lovakra tettek szert, a fiúk és lányok nevelésének fontos részévé tették a lovaglást.

A lányok alá inkább csak szelíd lovakat adtak, amelyeket kantáron lehetett vezetni, a fiúk viszont bármilyen lovat megültek, még a legmegátalkodottabbakat is. […] A nyolc-kilenc éves fiúk általában autodidakta módon tanultak meg lovagolni. Gyakran ketten ültek meg egy pónit, és a versenyeket is ilyen módon, párosával tartották, mert ez kiválóan felkészítette őket bizonyos harci helyzetekre.

Az itteni leírások és más források is azt mutatják, hogy a fiúk életének jelentős része szólt a versengésről. A hősökre felnézés, a presztízs elnyerése képében is. Úgy tűnik a fiúk mindig is így fejlődtek, így alakítottak ki kapcsolatokat mindenhol máshol is a világon.

A fiúk egészen hat éves korukig meztelenül jártak, míg a lányok három éves korukig. Nagyjából eddig mindkét nemnél a hajat rövidre vágták. Változó volt, hogy melyik törzsnél vált el a két nem hajviselete a gyerekek növése során, vagy hordták nagyon hasonlóan.

Végül eljött az idő, amikor már nem játszottak annyit együtt lánytársaikkal, és a elkezdődött a harcossá képzésük.

A fiúk öt-hat évesen egyre kevesebb időt töltöttek a lányokkal, és ráléptek a harcossá válás rögös útjára. Plenty Coups szerint ettől kezdve minden játékuk a valódi harcra való felkészülés jegyében telt. Nagy általánosságban kijelenthetjük, a fiúk alig várták, hogy hadiösvényre indulhassanak, tetteket szerezzenek és kivívják az emberek elismerését.

Fiúk képzése

Változatosak a kulturális szokások arról, melyik közösségben mikor is kezdődött a konkrét kiképzés, a felnőtt létre való felkészítés. De az közös, hogy már egészen kicsi koruktól a fiúk tanulták a szociális szokásokat, a felnőttektől a férfi szerepeket és a túlélés különböző technikáit.
Lépésről-lépésre sajátították el a tudást és tapasztalatot, amik a felnőttséghez vezettek.

A prérilakó indiánoknál a fiúk nevelését az apa vette át hat-hétéves korukban, de a tanulás részekén már korábban meztelenül futkostak a kis indián fiúcskák íjjal a kezükben, pillangókat és más apró állatokat célozgatva. Fokozatosan csiszolgatták tökéletessé célbalövő tudományukat.

A képzés lényeges elemét tartalmazta a fizikai erőnlét kifejlesztése, és a természeti elemekkel való dacolás. Ehhez igyekeztek a spirituális erőket is meghívni.

A fiatal fiúk rengeteget futottak. Mindenhova futva közlekedik, még akkor is, amikor költözött a tábor. Annak érdekében, hogy minél gyorsabban és fürgébben fussanak, pillangószárnyakkal dörzsölték be a mellkasukat szívtájékon. A fiúk fejlődéséhez más állatok spirituális erejét is felhasználták, például hódfarokkal csapdosták az izmaikat és izületeiket hogy minél ügyesebben mozogjanak a vízben.

A játékos és versengő játékok egész sorát találták ki, mint például egy bot végére nyomott sárcsomó messzehajítását és azzal célzását. Az ilyen, eleinte ártalmatlan időtöltések a gyerekek növekedésével fokozódtak és durvultak.

A vágy, hogy a felnőtt férfiak nyomdokaiba lépjenek, illetve az egymással való folyamatos versengés olyan vakmerő tettekre sarkallja őket, mint az öreg bölénybikák vagy grizzly medvék sportból való cukkolása, megsebesítése íjjal lóhátról, és végül megölése.

Nem csoda, hogy ilyen őrültségek és a teljes szabadon engedés mellett valóban könnyen életüket veszthették már gyerekkorban, ezért is bántak a fiúkkal jobban, mint lánytestvéreikkel. De ezek a veszélyes és kevésbé veszélyes játszadozások mind a felnőttség létfontosságú kihívásaira készítették fel őket, amiket talán felhőtlen játszadozásnak éltek meg.

A hat és tíz év közötti fiúgyerekek tehát a játékaik során elsajátították, hogyan kezeljék a fegyvereiket, hogyan vadásszanak csoportosan, és úgy általában mindent megtanultak a természetről a vadállatokról. […]  amelyeknek köszönhetően aztán sikeres vadászok és harcosok váltak belőlük, akik megvédték a szeretteiket, valamint ételhez és ruhához juttatták őket. Megtanulták olvasni a nyomokat, megtanultak cserkelni, és másokkal összehangoltan vadászni. Életük következő szakaszában megtanulták kezelni és őrizni családjuk és törzsük lovait. […] Mindent megtanultak a lovakról: hogyan bánjanak velük, hogyan gondoskodjanak róluk, hogyan tenyésszék és neveljék őket, és végül, de nem utolsósorban, hogy veszélyes helyzetben mire számíthatnak tőlük.

Hasonló életszakaszban, hat éves koruk körül az alaszkai jupikok indián fiúk anyjuk házából átköltöztek a férfiházba, és innentől kezdve itt tanultak idősebb társaiktól. Itt ettek, szórakoztak, aludtak és vettek részt a férfi szertartásokban.

Az inka kultúrában a fiatalok katonai kiképzésben részesültek. Az asztékoknál ez már a fiúk ötéves korában megkezdődött egy különleges katonai iskolában, ahol veteránok verték fejükbe a hadviselés és harci stratégia minden mesterfogását.

Az aztékok egészen a szentség szintjére emelték a katonai szolgálatot, így az ötéves fiú gyerekek különleges katonai iskolákba kerültek, ahol onnantól kezdve átfogó harci kiképzésben kellett részesülniük.

A majáknál is hasonlóan történt:

Amint egy kicsit felcseperedett, a nőtlen fiatalemberek közös házába költözött, ahol a házasságkötés napjáig élt és tanult.

A dél-kelet indiánok gyerekei segítettek az erdei gyűjtögetésben, a mezőgazdasági termeléshez szükséges előkészítés irtásának könnyebb feladataiban. Kisebb állatokra vadásztak a férfiakkal közösen, mint a teknősbéka, aligátor, nyúl, mosómedve, pulyka stb. A vadászat során a fiúk inkább nádból készült fúvócsöveket használtak a préda elejtésére. Ezek elérhették a két métert is, a nyilak vastagabb végén bogáncspihével.

Sarkvidéki indián fiúk hasonlóan készültek pici koruktól kezdve az önálló életben maradásra:

A fiúk már kisgyermek koruktól tanulták a kajakozás fortélyait. Inaikat edzették, nyújtották, hogy később órákig tudjanak ülni a bajdarkában. […] Később kétüléses hajóval egy gyakorlott vadász, gyakran az anyai nagybácsi kíséretében, a nyílt vizekre is kimerészkedett.

Így növekedtek és cseperedtek az indián fiúk, közeledve a serdüléshez, ahol már csökkent a játékos tanulás, és egyre komolyabb feladatok és kihívások elé állították őket mások, és saját maguk is. Erről szól a cikk második része.

Az indián fiúkról szóló további cikkek:

A szokásos záró gondolat: nekem se higgyétek el, amit leírtam, gondolkozzatok el rajta, nézzetek utána! Ehhez a linkeket lejjebb találjátok.

Kiemelt képünk MI generált.