Folytatjuk kultúrákon átivelő ismeretterjesztő elemzésünket, az indiánok társadalmaiban megjelenő apai szerepek áttekintésével.

Szép fokozatosan szeretnénk az összes nagyobb, vagy meghatározó kultúrát végigvenni a nemi szerepek szempontjából. Az iszlám kultúrát több cikken keresztül elemeztük, és most eljutottunk az amerikai indiánok kultúrájához. Sokkal nagyobb terjedelmű, mint amire eleinte számítottunk, és több időbe is telt feldolgozni.

Másfél év alatt sikerült az adatgyűjtés, feldolgozás és rendszerezés végére érni, hogy használható kiinduló anyagunk legyen cikkek írásához. Az indián kultúra tárgyalása inkább áttekintő, mint részletes, de így is legalább húsz témát tud érinteni, amikkel lépésről-lépésre összeállítjuk a kirakóst az LMBTQ-val kapcsolatos végkövetkeztetéshez.
Legalábbis ami a nagy kultúrák és a harmadik nem mítoszát illeti, ahogy azt előző cikkünkben felvezettük.

Apa csak egy van?

Robin Williams klasszikusának, a Mrs. Doubtfire-nek az a szeretetteljes alcíme, hogy Apa csak egy van. Ez biológiailag természetesen így is van, mégis kultúránként eltérő lehet, hogy a gyerekek egy fő apamodelltől tanulhatnak, vagy valamilyen más módon adják át a férfi példát a gyerekeknek.

Ennek a cikknek nem célja általánosan belemélyedni az apai szerep nélkülözhetetlenségébe, és annak mélységeibe, de induljunk ki pár klasszikus elképzelésből.

Az apa az, aki szigorú, kritikusan szemléli a gyermek fejlődését. Ő az, aki bátorítja fiát, hogy másszon még magasabbra a fán, győzze le határait. Lányának intelmeket ad, hogy megóvja az alkalmatlan hódolóktól és segítsen megállni helyét az élet viszontagságaiban.
Az apa gondoskodik a családjáról, megvédi őket, megszerzi a napi betevőt, vagy az arra valót. Példát mutat, és ha arra van szükség, megfenyíti az elkanászodott kölyköt.

Hasonlóan zajlott ez az összes indián kultúrában, egészen a csecsemő megszületésétől kezdve.

Gondoskodás az újszülöttről.

Több indián közösségben is megtalálhatóak voltak azok az apai hagyományok és kötelességek, amik közvetlenül a csecsemő születésekor a férjre hárultak.

A legszokatlanabb ilyen előírások egyike, az úgynevezett couvade, azaz a “férfi-gyermekágy”.
Az apának az anyával együtt már a gyermek születése előtt, majd azt követően is egy ideig, pontos étkezési előírásokat és megszorításokat kellett betartaniuk. Ennek a böjtnek a célja a gyermek fejlődésének elősegítése és biztonságának óvása.

Ezt a hagyományt Dél-Amerika számtalan törzsénél, a tűzföldi yahganoktól a Gran Chaco abiponjaiig és terendóiig, a brazil zsé népektől az Araguaya folyó elágazásában elterülő Banabal-sziget karazsáiig megtaláljuk.

Valószínűleg az indián élet mindent átható vallási szertartásaival kapcsolatosak ezek a hagyományok. Ahogy a különböző szellemek kiengesztelése, és azon belül is az állatszellemek tulajdonságainak megszerzése az újszülött számára. Egy ilyen erő jól jöhet a frissen világra jött számára, egész életére.

Így például a kelet-bolíviai szirionóknál az apa nyomban a gyermek születése után útrakel, és vissza sem tér mindaddig, míg el nem ejtett egy állatot, lehetőleg bátor vagy erős fajtát, például jaguárt, ajakos disznót vagy tapírt, s arról nevezik el a gyermeket.

A mivak és kosztanoan indiánoknál az apának a szülés után szexuális megtartóztatást kellett gyakorolni. A különböző törzseknél eltérő hosszúságút. Ugyanennyi ideig szüneteltették az édesapák a halászatot és vadászatot is.

Az intim együttlétre vonatkozó kitételek talán a brazíliai Bakairí indiánoknál voltak a legszigorúbbak, aminek nem éppen örülnénk modern, nyugati apaként.

A terhesség alatt és a szülés után egy-két évig nem volt szabad közösülni. Ha mégis megtették, úgy vélték, hogy a gyermek nem fog megfelelően fejlődni.

A szervezett indián társadalmakban már egészen máshogyan mentek a dolgok. Például a maja kultúrában, egy varázsigékkel átitatott ruhájú paphoz vitték a megszületett kisfiút. A felszentelt ember kidolgozta számára a horoszkópot. Az apa és a pap segítségével így kapott iránymutató táblát az élethez, hogy bányász vagy földműves, gazdag vagy szegény lesz-e az újszülött, és ifjú éveire nevet választott neki a szent ember.
Bár meglepő, de egy pár éves, maja gyermeknek nem volt többje, mint négy neve.

Az első névhez, amit a paptól kapott, az apa saját nevét is odaadta útravalóul a fiának, a mamával közösen még egy továbbit, az apa és anya családi nevének keverékét, s negyediknek a fiú még csúfnevet is kapott.

Indián apa és a kisgyermek

A prérilakó indiánok között többnyire egymásra hasonlító szokások alakultak ki, bár néhány kirívó eset is előfordult aszerint, milyen is volt a törzs alapjellege.

Azonban ebben a környezetben és kulturális közegben az apa egyik központi szerepe az volt, hogy vadásszon, gondoskodjon arról, hogy a családjának mindig elegendő élelme legyen, és biztonságban érezzék magukat.

Lányával nem lehetett sok dolga a mindennapos érintkezésen túl, mert az főleg az anya feladata volt, egészen a lány férjhez adásáig. Azonban a fiúk csak hat-hét éves korukig maradtak anyjuk védőszárnyai alatt. Utána nevelésüket az apa vette át.

Megtanította őket a vadászat, halászat, a csapdaállítás minden fortélyára.
Kitanította fiait, miként is vészeljék át a nehézségeket, tűrjék a hideget, fáradtságot, fájdalmakat. Miként tűrjék mukkanás nélkül a viszontagságokat és mások gúnykacaját.

Ezek a hagyományok főleg a dakota, feketelábú, atszina, szárszi, cree, assziniboin, varjú, csejenn, arapaho, kiowa, komancs stb. indián törzseknél voltak megszokottak.

Az alaszkai jupikok indiánok kissé máshogy oldották meg fiúk és lányok nevelését. Falvaik sok családi házból, és egy vagy két “keszgik”-ből, azaz férfiházból állt. A családi házak voltak a nők birodalmai – itt főztek, szőttek és nevelték a gyermekeiket. A lányok anyjuktól és női rokonaiktól tanultak, valószínűleg férjhez menésükig.
A fiúk azonban anyjuk házából hatéves koruk körül átköltöztek valamelyik férfiházba. Itt kaphatott nagyobb szerepet az apa – hasonlóan a prérilakó indiánokhoz -, bár azzal az eltéréssel, hogy a fiú minden ottlakó férfi társától tanulhatott a felnőtté váláshoz.

Hiszen a keszgik fontos szerepet kapott minden férfi életében. Itt ettek, szórakoztak, dolgoztak, végezték szertartásaikat, aludtak és még a gőzfürdők helyének is ez szolgált.

Hasonlóan, a maja ifjak is egy központi helyen, a nőtlen fiatalemberek közös házában – afféle internátusban – laktak és tanultak kicsi koruktól kezdve. És mivel a fiú haza ritkán – esetleg ünnepnapokon – jutott, apjával se igen találkozott.
Ehhez képest a leány a majáknál is végig a családdal maradt, míg tartott a szigorú és példás nevelése, egészen házassága napjáig.

Azokon a területeken, ahol a kultúra előrehaladottá vált, kialakult a kézművesipar, vagy ahol ennek a készségnek a mindennapos túlélésben volt szerepe, ott az apa és fia közötti szakmai továbböröklés is nagyobb szerepet kapott.
Az Észak-Keleti csipua indiánok életének szerves része volt a csónak. Ennek készítését egy nagy tiszteletben álló kenukészítő felügyelte. Ez a mesterség apáról fiúra öröklődött, hogy a szakértelmet és kiválóságot megőrizzék.

Hasonlóan, a sarkvidéki indiánok is eggyéforrtak kajakjukkal. Ennek elkészítését, és a féltve őrzött építési technikák sok elemét az apa vagy a nagybácsi hagyományozta át a következő fiú nemzedékre, így minden bizonnyal közeli apa-fiú kapcsolat alakult ki e mentén.

Útra bocsátás

A szülők keserédes vállalása és kötelezettsége, hogy gyermeküket életképesen útra bocsássák. Ettől kezdve felnőtt, életébe már nem szólhatnak bele, csak aggódva szemlélheték az ifjú botladozásait a partvonalról.

Kutatásaink során nem találtunk közvetlen információt, hogy milyen szoros is marad a szülő és gyermek kapcsolata a felnőtté válást követően, de az biztos, hogy a törzs már máshogy kezelte őket.

Ez csak úgy történhetett meg, ha keresztülmentek – fiúk és lányok is – a felnőtté avatás szertartásán.

A sarkvidéki indiánoknál a fiúk tizenéves korukban váltak férfivá, amikor megépítették saját kenujukat, az úgynevezett “bajdarkát”, ami a felnőtté válás próbáját jelentette.
Ezzel egyidőben a házasságra is érettek voltak már.

Ha a prérilakó indiánok varázslója elérkezettnek látta az időt, magához szólította a férfi érettségű fiút. Átadta az instrukciókat a magányba vonuláshoz, a böjtöléshez és a védőszellemekkel való találkozáshoz.

Ha ezt sikeresen teljesítette, ez csak az első lépés volt, hiszen várt még rá a bátorság próbája: csöndben átvészelni minden kegyetlenséget, fájdalmat.

Ezzel az “érettségi vizsga” véget is ért, befogadták a felnőtt férfiak közé, amivel új férfinév is járt. Teljes jogú férfiként szava számítani kezdett a döntéseknél. A tanácstűzhöz fogadott újdonsült férfi pedig, a nősülés jogát is elnyerte.
Kiválaszthatta jövendőbeliét, mindössze a hozományt kellett előteremtenie.

A majáknál azonban nem volt ennyire szabad a választás.

Az izmos férfivá serdült ifjú, nősülésre készen, 17-20 évesen hazajött az internátusból, hogy az utolsó apai feladat elvégzésére sor kerüljön: pontosan a nemzetség szokásai szerint élettársat választott fiának a büszke apa.

Ehhez képest a lányokat sokkal hamarabb, a házi okítás befejeztével előkészítették a felnőtté avatás szertartására. Ünnepélyes keretek között kinyilvánították a házasságra alkalmasságukat, és elbocsátották őket a szülői házból.

Házasságra lépés után természetesen számíthattak a gyermekáldásra is. Az ifjú apává vált, és újrakezdődött az élet nagy körforgása.

Kultúrától függő formában gondoskodott fiatal családjáról: vadászott, halászott, gyűjtögetett, földet művelt, megvédte őket a betolakodóktól, és természetesen minden szükséges tudást átadott leszármazottainak.

Így telt hát egy indián apa élete.

A szokásos záró gondolat: nekem se higgyétek el, amit leírtam, gondolkozzatok el rajta, nézzetek utána! Ehhez a linkeket lejjebb találjátok.

Kiemelt képünk danuta niemiec-től származik, a Pixabay-ről.