Emily Ratajkowski: A testem című könyv általános összefoglalójában már említettem, hogy a 13 fejezet olvasása közben feltűnt, 9 fejezet forog a hatalom vagy irányítás körül, esetenként az egész adott fejezetet ennek a témának szentelve. Ha ilyen sokszor fordul elő ez a gondolat a könyvben, akkor megér egy külön cikket.

Úgy tűnik, korunk egyik társadalmi rákfenéje, az áldozatiság. Annak versenye, ki is a nagyobb áldozat, kit kell jobban sajnálni, kik szerezzék meg a nagyobb figyelmet és a velük foglalkozást a társadalomtól.

Hasonlóan, Emily Ratajkowski életében is ezt érzem az egyik vezérszálnak, legalábbis ami gondolatra felfűzte könyvét, és amit aktivista tevékenységében képvisel.

Hogy szenvedett-e, hogy érték-e atrocitások, akár szexuális zaklatások? Az esszéi és pár média visszhang azt mutatja, hogy igen, hihetünk neki ebben.
Ezért nem ezeket fogom vitatni – pláne nem az ő személyes megéléseit ezekben az eseményekben -, hanem a következtetéseit, a reakcióit, vagy a reakciói hiányát. Vagyis lényegében a felelőssége felvállalását.

Ki is a nyerő az áldozatisági “versenyben”?

Valójában nem lehet vitatkozni azzal, ki mit, hogyan is él vagy élt meg, valamint nem lehet összehasonlítani a szenvedéseink mértékét, mert mindezek szubjektív megítélés alapjai.
Ezért ebben a “vetélkedésben” az fog nyerni, aki jobban előadja magát, aki hatékonyabb eszközöket használ arra, hogy elhitesse, neki nagyobb a kínja.

A baj mindössze az, mindig jönni fog egy személy, vagy csoport, akik aktuálisan a leghangosabbak lesznek, akik a figyelmet megragadják. Pedig nincs lényegi különbség az előttük lévők és az utánuk következők között. Hiszen legtöbben szenvedünk valamitől, és mindenkinek a saját szenvedése a legnagyobb és legfontosabb. Ezért nem lehet ilyen módon vége ennek a “játéknak”.

Az egyik kiút, annak felismerése, hogy másoknak is rossz, és vannak megoldások ennek kezelésére. De ehhez az első lépés az áldozatiság elengedése, és annak felvállalása, hogy dönthetek az életemben. (Hiszen, amíg valaki áldozat, addig “nem tehet semmiről”, “nem az ő hibája”.) Ehhez képest, mostantól vállalnom kell a felelősséget.

E gondolat és a hatalom mentén veszek végig pár idézetet a könyvből.

Blurred lines videoklip

Az egyik legismertebb botrány és zaklatási eset Emily Ratajkowski-val kapcsolatban, az a Robin Thicke által fémjelzett Blurred lines videoklip forgatása. A dal és klip alapvetően is megosztó volt az elképesztő nézettségi mutatóitól függetlenül.

Így mesél Emily a forgatáson történt egyik őt ért atrocitásról:

Hirtelen a semmiből egy idegen kéz hűvösségét éreztem, ahogy hátulról megmarkolja a csupasz mellemet. […] A zene elhallgatott. Egy pillanatig a monitor mellett álltam, és végignéztem az új barátaimon. Senki, egyikük sem szólt semmit.

Ez zaklatás? Igen, egyértelműen. Amivel az adott helyzetben senki se tudott mit kezdeni.

Majd később így elmélkedik az esetről, és az ott átéltekről:

Annyira erősnek éreztem magam, annyira magabiztosnak. Azon töprengtem: mi lett volna, ha Robin Thicke képébe üvöltök, és jelenetet rendezek? Leállította volna a forgatást? Talán soha nem került volna sor a nagy áttörésemre.

És igen, rendezhetett volna jelenetet. Felállhatott volna, otthagyni a forgatást. Nyilván annak minden jogi és anyagi következményével. De bármely pillanatban, a mi életünkben is, ott a döntési lehetőség. Itt az a kérdés, merjük-e meglépni, eszünkbe jut-e, meg tudunk-e mozdulni.
Bárhogyan is, de meghúzni a határokat, hogy ugyan ő a megbízó, de ezt nem teheti meg.

És itt rögtön ellentmondhatna valaki: “De hát szerződése volt, és akkor mik lettek volna a következmények?”

Biztos volt szerződés, de aligha tartalmazta, hogy a főnöknek lehet tapizni.

Pont ilyen a felelősségvállalás: megállok, mérlegelek, cselekszem. Ha ezt nem teszem meg, utána lehet elővenni az áldozatiságot, hárítani a felelősséget, mindenre ráfogni a reakciómat. Például, hogy “akkor lehet nem futok be a szakmában”.

Ez utóbbi pedig az önáltatás, és az érzelmek racionalizálása, megmagyarázva magamnak, miért is cselekedtem úgy, nehogy rossz fényben tűnjek fel saját magam, vagy mások előtt.

Mindez azt mutatja, hogy Emily Ratajkowski-nak ebben, és másik helyzetekben is volt döntési lehetősége. Maximum nem jutott eszébe; nem merte megtenni; vagy úgy látta, többet ér az egész, minthogy elveszítse a kitörési esélyt. Valódi hatalma van, és mindig is volt, ahogy bármelyikünknek. Bármikor mondhatott volna nemet.
Ilyen tükörben nézve az esetet, már egyik változatban sem áldozat.

Azonban a múlton nem lehet változtatni, így nem is az önostorozás a lényeg, hanem az esetből tanulás. Ha felismerem, mi is történt egy adott szituációban, ha rá tudok világítani (vagy valaki segít ebben), hogy igenis volt választási lehetőségem, akkor elkezdődhet az ilyen szituációk kezelésének tanulási folyamata.

Ennyi a különbség az áldozatiság életmódja és a felelősségvállalás között.

Folytatva a történetét, általánossá fokozza a Blurred lines esetet:

Azzal az egyetlen mozdulattal Robin Thicke mindenkit emlékeztetett a forgatáson arra, hogy valójában nem mi, nők vagyunk a főnökök. Nekem, mint egy meztelen lánynak, aki a klipjében táncol, semmiféle valódi hatalmam nem volt. Nem voltam más, csak felbérelt próbababa.

Itt meg is ragadható a lényeg a mások fölötti hatalom működéséről. Nem Robin Thicke volt ebben a szituációban, aki uralkodott a nők felett, hanem az ott lévő személyek elképzelése Robin Thicke-ről és a viszonyáról a projekthez. A saját korlátolt elképzeléseik tették ezt lehetővé.

Extrém, szokatlan elképzelés ez a gondolat?

Pedig amíg úgy gondolkodnak, hogy a főnök valamilyen módon uralja őket, addig volt hatalma felettük, de bárki megálljt parancsolhatott volna. Volt választásuk, de nem merték megtenni.

E miatt ezt én nem a divat- vagy szórakoztatóipar jellegzetességének tulajdonítom. És nem is feltétlenül a predátor férfi megnyilvánulásának – habár az is szerepet kaphatott.

Itt nem egy férfi, nők feletti uralmáról van szól, hanem egy ember visszaélt a helyzetben lévő hatalmával. Teljesen felesleges ezt nők és férfiak dinamikájára vetíteni, mivel így ez egy erős csúsztatássá válik. Egy szubjektív megélés általánosnak és objektívnek beállítva, ahogy másik szakmaterületen is simán így történhetett volna.

Hogyan is jön létre valaki hatalma?

A húszas éveim elején fel sem merült bennem, hogy azok a nők, akik a szépségüktől kapták a hatalmukat, adósai lennének azoknak a férfiaknak, akiknek a vágya megadta nekik ezt a hatalmat. Ezek a férfiak voltak az irányítók, nem azok a nők, akiknek a lábai előtt hevert a világ.

Itt bár a következtetése helyes, de a fejtegetés szerintem szűken értelmezi a jelenséget, mivel csak a nők világát látja. Így szimpla moralizálás.

Bárki, akinek hatalma van, vagy aki sok pénzzel rendelkezik, az mind mástól kapta azt. A pénzért, sokak számára – valamilyen szempontból – értéket tudott nyújtani.
A hatalom pedig csak addig létezik, amíg mások is úgy vélik, hogy az illető megérdemli a figyelmüket és szolgálatukat. Elvileg ez bármikor véget érhet. Fellázadhat a nép; más vezetőre szavazhat; vagy más hírességre kezdhet figyelni.

Ebből a szempontból a pénz és az azon vehető hatalom talán egy kicsit stabilabb, mint a bizalomról vagy félelemből származó. Utóbbi kettő nagyobb hirtelenséggel érhet véget.

Irányítás a gyermekkor határán.

Vannak olyan traumatizáló szituációk, amikor nincs lehetőségünk dönteni. Ilyenek leginkább gyermekkorban esnek meg. Az akkor szerzett lelki sebekkel csak később tudunk szembenézni.

A felnőttkor küszöbén, kamaszként több trauma is érte Emily-t a teste, a párkapcsolat és a szexualitás terén. Egy olyan időszakban, amikor nagyon zavaros, mi is zajlik bennünk, de döntéseink már egész életünkre kihathatnak.
Ekkor a szülők egyre kevésbé tudnak légzsákjai lenni hibáinknak.

Emily Ratajkowski pedig belefutott pár rossz döntésbe, amikhez úgy tűnik, nem rendelkezett megfelelő lelki eszközparkkal, hogy kezelni tudja, vagy elkerülni azokat.

Owen barátjáról, az előle menekülésről, megerőszakolásról ír egy fejezetben.
Olyan eseményekről, amiket a szüleitől kapott megfelelő tájékoztatás, vagy Emily másfajta hozzáállása, jobb helyzetfelismerése megakadályozhatták volna.

Pont a fenti bántalmazások elkerülésére való pár olyan dogmának látszó elv, minthogy ne hangsúlyozzuk ki a női szexualitásunkat tiniként, ha nem tudjuk kezelni és elkerülni az ilyen helyzeteket. Mert akkor csak kiszolgáltatottan odadobjuk magunkat a ragadozóknak.

Tapasztalatlanul, erre nem figyelt oda és a szülei finom intéseire se reagált, nem értette azokat:

Tizenhárom évesen teljesen összezavarodtam, amikor apám diszkréten megkért: „Ne így öltözz, legalább ma este”, amikor készülődtünk, hogy egy jó étterembe menjünk hármasban a szüleimmel. Ránéztem a rózsaszín, csipkés felsőre és a push-up melltartóra, ami épp rajtam volt.

Ezek alapján kamasz korában is lett volna lehetősége az irányításra. Talán nem a megfelelő környezetbe született, vagy nem mentek neki át az üzenetek.

Ezért is megdöbbentő számomra, hogy a szexualitás és nemiség szabad kifejezését propagálja aktivistaként a nők körében, ami pont őt is bajba sodorta.

Ennek részleteit, az ebbe a cikk-sorozatba tartozó, Jószándék vagy érdek? bejegyzésben fejtem ki.

Merre visz a hatalomvágy?

Ami kétségtelen: több visszaélést és kihasználást is átélt, ami miatt nem csodálkozom, hogy nem kedveli a divatipart, és az ahhoz kapcsolódó szakmákat, főleg ahol kihasználták őt.

Alapvetően szánni tudom, hiszen ő is egy olyan bolyongó ember, mint legtöbbünk. Próbál a legjobb tudása szerint érvényesülni és életben maradni, de csak az emberi mintái rabja és bábja. Kering a saját világa körül, amiből nehéz objektív képet kapni saját magáról. Nagy csapdái ezek az elmének, így nem kárhoztatom, hogy nem tiszta számára a kép.

Ráadásul ott dolgozik benne az elfojtott harag. Ami a podcast-jából is áradt. Haragos. A sok trauma, a helyzetek, ahol nem tudott irányítani. A megfelelések satujában.

Annak érzése, hogy a világunkat nem mi irányítjuk, fokozódó vágyat ébreszt a haragon túl a hatalomra, hogy uraljuk a lehető legkiterjedtebb környezetünket.
Miközben minél nagyobb hatalmunk lesz ilyen tudatállapotban, annál lejjebb csúszunk az öngerjesztő spirálon.

Ahogy Máté Gábor találóan összefoglalta a jelenséget egyik filmjében:

Az alapvető üzenet az, hogy az elménkkel teremtjük meg a világot. Ha világnézetem szerint a világ egy szörnyű hely, akkor egy olyan világban fogok élni, ahol agresszívebbnek, gyanakvónak, versengőnek kell lennem. Olyan nagynak, amilyen nagy csak lenni tudok, hogy ne faljanak fel. Nagyképűnek és ravasznak kell lennem, mert egy ilyen világban élek. A társadalmunk pedig az ilyen embereket jutalmazza hatalommal.

idézet A Trauma bölcsessége c. filmből

Emily Ratajkowski, a hatalom fogságában és megszállottjaként jellemezhető.
Emiatt bizonyos szempontból nem különbözök sokban azoktól a hataloméhes férfiaktól, akiket megvet a divat- és filmiparban.

Az irányítás gondolatának mentén is az a véleményem, hogy Ratajkowski nem őszinte se magával, se a világgal. Előadja az áldozatot, miközben ezt a szerepet is saját érdekei, a hatalom építéséért játssza, az okokkal és következményekkel nem lévén tisztában.

A testem c. könyv további mélyelemzéséhez olvasd el a következő cikkeket:

Kiemelt képünk elkészítéséhez Valery Sysoev művét használtuk az Unsplash-ról.