Az anyai szerepek jelentősége vitathatatlan az indiánok társadalmaiban is, ami értelemszerűen már elkezdődött a teherbe esés örömteli felismerésétől. De néhány közösségben sokkal tovább is kitarthatott, mint az apai szerepek.

Több indián törzsben és az azt alkotó csoportokban – mint az apacs nagycsaládokban – matrilineáris öröklés volt jellemző, és a közösségi szerkezet anya köré szerveződése.

Az ilyen szerkezetű családokban az anya, a kezdetektől jelenlévő, gondoskodó, családösszetartó megnyilvánulása tovább bontakozott a gyerekek kirepülése után is. Hiszen az immár nagy tapasztalattal rendelkező nagyanya egyre nagyobb bölcsességre tett szert. Ha pedig úgy adódott, és a több nagyanyából őt választották a nagycsalád egyik központi szerepére, akkor már egy kiterjedtebb közösséget tartott össze.
Ettől kezdve “az idős bölcs” szerepében adott tanácsokat a különböző vezetőknek.

De addig még számos tapasztalaton és fázison kellett keresztülmennie.

Várandósság

A különböző törzsbeli síksági indián nők az övükhöz csomózott madzaggal jelezték teherbe esésüket, amire minden hónapban egy újabb csomót kötöttek, egészen a gyermek világrajöveteléig.
A préri törzseinek egy részénél az állapotos nőktől elvárták, hogy vajúdásig dolgozzanak, amennyiben nem jelentkezett semmi várandósági komplikáció.

Szüléskor számos módszert és segítséget vettek igénybe a sikeres világrajövetelhez.

A női rokonság és a félhivatalos bábák is segédkeztek a szülésben. Előfordult, hogy siettetni akarták a folyamatot, és ilyenkor egy övet kötöttek a nő dereka köré, amit nagy erővel húztak lefelé. Néha megpróbálták elősegíteni a szülést zöldségfőzettel és csörgőkígyó csörgőivel, amelyeket összemorzsoltak és meleg vízzel kevertek.

Ahogy más kultúrákban, itt is akadt nem kívánt terhesség, így az abortuszt is számos módszerrel igyekeztek elősegíteni.

Gyakorinak számított az abortusz, amit a hasi rész ütésével vagy erős nyomással vitték végbe. Egyes nők fadarabnak vagy más kemény felületnek nyomták neki magukat. A meddőségre is volt példa bőven. Csecsemőgyilkosságra csak erősen deformált gyermek esetén került sor.

Egyes törzsekben egész sor ünnepséget tartottak a várandóság különböző szakaszaiban.

A brazíl Bakairí indiánok ehhez kapcsolódó, különböző átadási rítusokat rendeztek, ahol a nő rituális veszélyhelyzetbe került, és függőágyában fekve zárkózott el házában. Ezt a terhesség egy későbbi szakaszában és a szüléskor tartották.

A nő menstruációs ciklusa újraindulásakor egy harmadik szertartásra is sor került:

Az “itabienli” nevű szertartás – amelyen a falu asszonyai táncoltak – jelezte az anya és a csecsemő újbóli beilleszkedését a faluba.

Gondoskodás az újszülöttről

Ahogy az Indiánok kultúrái – apai szerepek cikkben említettük, sok indián törzsnél és kultúrában különbözőféle előírások és szertartások elvégzésére volt szükség az újszülött világra jövetele után, hogy óvják a születés utáni, vagy egész életére vonatkozó bajoktól.

A szülés után a fiatal kosztanoan anyák számára bizonyos ételek tabuk voltak: meghatározott számú napig tartózkodtak a hús, a hal, a só és a hideg víz fogyasztásától.

Dél-Amerika számtalan törzsénél is az anyának pontos étkezési előírásokat és böjtrendelkezéseket kellett betartania, természetesen itt is a gyermek fejlődését és biztonságát óvandó.

A fentebb említett Bakairí szülési szertartáskor az anya elvonulásához csatlakozott férje, és szigorú, maniókából és vízből álló étrendet tartottak. Ezt egészítette ki a várandósság alatti és a szülést követő egy-két éves szexuális megtartóztatás.

Nem sokkal a születés után kellett egyes kultúrákban elvégezni a híres/hírhedt műveletet, a csecsemő fejének lapítását. A majáknál az anya dolga volt ezt a negyedik napon lebonyolítani, de a kvakiutl indiánoknál egy ebben szakavatott idősebb nőhöz vagy gyógyítóhoz kellett vinni a gyermeket.
Utóbbi közösségben a lányok is részesülhettek benne, de a majáknál csak a fiúk privilégiuma volt. Azonban a funkciója vitatott, hogy e hagyomány státuszszimbólumot, népi identitás továbböröklést, vallási jelentőséget, a tradicionális fejfedők könnyebb viselését, vagy mindezek összefonódott kombinációját szolgálta.

A prérilakó indiánokkal kapcsolatban elterjedt egy mítosz – a fehérek között – a nők szívósságáról, hogy szülés után azonnal visszatértek munkájukhoz.
Bár számos kultúrában szeretjük a legendákat, de valójában az indián nőknek ugyanúgy szükségük van a felépülésre, ahogy egy másik valótlan híresztelés ellenére ők is éreznek fájdalmat szüléskor.

Szoptatás

Amikor a kosztanoan-oknak gyermekük született, az anya vagy húsz héten át szoptatta a kisbabát, s ebben az időszakban férj és feleség között nem volt szexuális kapcsolat.

A síksági indiánoknak is megvoltak a megfelelő tapasztalataik és áthagyományozott technikáik a kisbabáik táplálásában.

Az anyák omlós húsfalatokkal etették csecsemőiket, de csak szopogatni engedték nekik az ételt, lenyelni nem. A szoptatás hat-hétéves korig tartott, gyakran több szoptatós dajka hozzájárulásával.

A korabeli szemtanúk beszámolója szerint nem volt szokatlan, hogy a már íjászkodó ötévesek is kiegészítették étrendjüket anyatejjel.

Indián anya és a kisgyermek

A prérilakó indiánoknál, mint a dakota, komancs, arapaho, csejenn stb. az anya fő feladata a gyermek gondozása volt. Fiaikat hat-hét éves korukig istápolták, majd az apa vette át nevelésüket. Azonban lányaikat egészen férjhezmenésükig tanították és nevelték.

A kosztanoan indiánoknál kicsit más volt a helyzet, ha férj és feleség úgy döntött, hogy véget vet egy kapcsolatnak. Mert akkor a gyermekek az anyjukkal maradtak. Itt nincs további információnk arról, hogy mi is történik ilyenkor a fiúk képzésével, de kétségtelen, volt valami bevált hagyomány a gyermekek felnevelésére és az anya megélhetésére is.

A nagy indián kultúrák sok tekintetben eltértek a törzsileg szerveződő közösségektől. A fiút a majáknál is hamar elengedte édesanyja, de az apai kiképzés helyett egy központi helyre, a nőtlen fiatalemberek házába kellett vinnie. Ahol házasságkötéséig élt és tanult az ifjú.
A lányok végig a családi házban nevelkedtek.

Voltak olyan síksági indián törzsek, mint a varjak vagy a hidatszák, ahol az anyák aktívan részt vettek a gyermek szóbeli megdorgálásában, vagy testi fenyítésében.

A varjak nem szerették a gyereksírást, mert az felkelthette az ellenség figyelmét, így a hátára fektetett gyermek orrába vizet öntve az gyorsan megtanulta, hogy ne sírjon.
Időnként eljárt az anya keze, vagy botot használt a fegyelmezéshez.

Ezeknek a módszereknek a használata – vagy nem használata – törzsenként és családonként eltérő volt.

Végső esetben az indián anya fizikálisan is védelmezte gyermekeit. Az ellenséges törzsek férfiai sokszor a nőket is ellenfélnek tekintették. Egyes harcos törzsek a nőkkel küzdést is beleszámítottak az ütésszámlálásba, vagy akár a skalpszerzésbe is.

A síksági nőket megedzette a nomád élet, az elemek és az emberpróbáló körülmények. Közel sem voltak olyan szerencsétlenek és ijedősek, amilyennek a filmekben ábrázolják őket. Szükség esetén szinte kivétel nélkül mind felvették a harcot.

Lányok nevelése

A prérilakó indiánok esetében egy indián nő életútja kitaposott ösvény volt. Többnyire egyenesen vezetett a feleséggé és anyává váláshoz, kevés alternatívával.

Azonban ezek a szerepek sarkallatosak voltak a törzs túlélése szempontjából.
Ehhez mérten jelentős tudást kellett az anyáknak átadniuk lányaiknak. Ezt példamutatással és nagyrészt játékos feladatokkal tették.

Egyes síksági indián törzsekben – például a sziúknál – az anyák kislányukat munkára kötelezték már a járni tudástól.
Időnként olyan nehéz volt a sziú anyák élete, hogy nem akarva ugyanezt lányuknak, inkább sorsára hagyták lány csecsemőjüket.

Voltak olyan törzsek is, ahol “előfordult, hogy az asszonyok megütötték a lányokat, amennyiben szükséges volt. Azt is feljegyezte [S. H. Long], hogy az anyák meglehetős elnyomás alatt tartották a lányaikat.”

Mivel az indián kultúrák igen széles palettán mozogtak, és egyes megnyilvánulásaik tekintetében jelentős számú változatok jöttek létre, nyilvánvaló a harmonikus anya-lánya kapcsolatok létrejötte is.
A brazíl Bakairí indiánok egyik forrása így számol be:

a férfiak a mítoszokat a nőktől tanulták, és a nők adták tovább a lányaiknak.

Másik példa, hogy maja anyaként az indián asszony átadta lányának a főzés fortélyait, a háztartásról gondoskodás mikéntjeit, a fonás, szövés mesterfogásait. Megtanította lányát, hogyan kell a gyerekeket szeretni, és mindazt, amit majd a jövőben maga is az utódai fejébe ver.
Még azt a hagyományt is gondosan továbbörökítette, hogyha lánya óvatlanul a szemét egy férfin felejtené, büntetésül hamar csípős paprikát kell a kicsapongó gondolatú lány szemébe dörzsölnie.

Ezt az intelmet valószínűleg egy életre megjegyezte az órákig könnyező indián tini.

Fiúk nevelése

A síksági indiánok esetében a fiúk nevelésének az apához kerülése nem jelentette a teljes leválást – ahogy a szoptatás időnkénti folytatása mutatja -, bár az anyáknak ettől kezdve lényegesen csökkent a beleszólásuk.

A nők, beleértve az anyjukat is, általában nem büntethették meg a fiúkat, hacsak nem volt feltétlen szükséges a jellemfejlődésük érdekében. Jó példa erre, hogy az asszonyok gúnyt űzhettek ügyetlenségükből, ha rajtakapták őket, amint a szárítóállványokról próbáltak húscafatokat elcsenni, ami a farkaskölykök kedvelt időtöltésének számított.

Ezen felül “nemcsak hogy megengedték nekik a veszélyes játékokat, még biztatták is őket, hogy minél több kockázatot vállaljanak és feszegessék a határaikat”.

Talán erre a hozzáállásra manapság anyaként többnyire féltően reagálnának, hogy a fiaik ilyen szabadon legyenenek engedve. Azonban szerintem napjainkban túl vannak féltve a fiú gyerekek, a széltől is óvva. Ez is belejátszhat az elférfiatlanodás, az önállótlanság és a célvesztés/haszontalanság érzés jelenségébe.

Bár talán a síksági indiánokéhoz hasonló teljes szabadon engedés túlzás lenne korunkban, ennek ellenére az ő kultúrájukban logikus a tapasztalások megszerzése és a túlélésre nevelés szempontjából. Természetközeli népekként a természetes szelekció szükségessége miatt se hasztalan. Nekik csak a legerősebbek kellettek.

Azonban ha úgy nézzük, ez egy bizonyosfajta kegyetlenségnek tűnhet a fiúgyermekekkel szemben. Így talán nem tűnik akkora kontrasztnak a fiúk szabad élete a lányokkal való bánásmód kapcsán. Mert a fiúk bizony ezzel az életmóddal sokkal könnyebben meghalhattak.

Ahogy későbbi életéveikben sokan odavesztek csatákban és vadászbalesetekben, a férfiak száma kevesebb volt a prérilakó törzsekben. Ezért az anyáknak kívánatosabb volt fiút szülni, és valószínűleg elnézőbben is bántak velük, mint lányaikkal.

Útra bocsátás

Ahogy az apa, úgy természetesen az anya is részt vett a fiatalok pubertáskori és felnőtté avatási szertartásaiban, ahogyan a kiházasítással kapcsolatos keserédes, a családi tűztől való elbocsátásban is.

Így telt hát egy indián anya élete.

A szokásos záró gondolat: nekem se higgyétek el, amit leírtam, gondolkozzatok el rajta, nézzetek utána! Ehhez a linkeket lejjebb találjátok.

Kiemelt képünk MI generált.