Emily Ratajkowski: A testem című könyv sok témát érint. Eddig végigvettem a könyvet általánosan, majd az áldozatiság és hatalom összefüggésében vizsgáltam meg. Most abból a szempontból akarok belemélyedni Emily gondolatvilágába, hogy miről is szól a teste megmutatása, feminista aktivistaként nőtársai ugyanarra buzdítása és ez milyen következményekkel is járhat.

Jogokról és választásról

Manapság a “választás szabadsága”, “jogom van hozzá” és “bármi lehetek” jelmondatokkal vannak tele a reklámok, a felvonulások, transzparensek és talán a választási beszédek is.
De tényleg igazak ezek? Ha pedig igen, vajon milyen keretek között?

Emily úgy gondolja, hogy joga van megmutatni a testét, és meztelenül táncolni:

Azzal érveltem, hogy magabiztosnak érzem magam a testemben és a meztelenségemben, és ugyan ki mondhatná nekem azt, hogy nincs jogom meztelenül táncolni? Vajon nem az a nőellenes igazából, ha elő akarják írni, hogy mit csináljak a saját testemmel? Emlékeztettem a világot, hogy a feminizmus a választás szabadságáról szól, és engem senki ne akarjon irányítani.

Érdekes, ha egy ilyen “jogom van” cselekedetkor valaki szól azért, mert nem tetszik neki a megnyilvánulás (a nemtetszés kinyilvánítással ő is a szabadságát szeretné kifejezni), rögtön megdobálják olyan címkékkel, hogy “szexista”, “nőellenes”, “antifeminista”. Vagy ha tágabbra vesszük a fókuszt, akkor jöhetnek a különböző “-fób” címkék, mint a transzfób, iszlamofób, homofób, rasszista stb.
Esetleg viccesen, Chris Rock egyik filmes karaktere megfogalmazásában: fekafób.

Mert itt egy óriási tévedés van. Nem lehet az szabadság – pláne nem egyenlőség -, ha én akármit csinálhatok, de a másik nem szólhat bele. Ugyanis addig szabadság a szabadságom, amíg nem korlátozom másét.
Ennek mentén egyáltalán nincs jogom meztelenül táncolni, például egy étterem asztalán, ha az másokat zavar.
A saját testével mindenki azt csinál amit akar, amíg az csak a saját világára vonatkozik, és nem befolyásolja mások világát.

Részben a fenti gondolkodás vezetett oda, hogy ennyire szennyezett a világ. Azt csinál egy ország a területén, amit akar. Beleszórhatja a tengerbe a szemetet, mert az az ő területe. De a tengerek által mindannyian össze vagyunk kötve. Ugyanez, a saját kistelkemen égetés. Az sem marad a területemen.

Mert nem szabadság az, hogy nekem mindent szabad, a másik meg fogja be, tűrjön, és ha mer szólni, hogy amit csinálok, az zavarja, akkor meg korlátozni akar a szabadságomban. Tehát mindenki játsszon az én szabályaim szerint, hogy szabad lehessek, de az ő szabadsága már nem számít. Ezt látom sok társadalmi aktivista gondolkodásában, ahogy Emily Ratajkowskiéban is.

Ami totál egy lázadó kamasz hozzáállása.

Mik a szabadság következményei?

Időnként szeretnénk, hogy amit teszünk vagy mondunk, annak ne legyen következménye, csak szabadon tehessünk akármit. De ez nem így működik.
Eleve azért teszünk és mondunk számtalan dolgot, hogy annak élvezzük a hatásait. Nem kivitelezhető, hogy eldöntsük: ennek lehet következménye, ennek meg nem.

Aki erre vágyik, iratkozzon fel az istennek születés várólistájára!

Addig is, emberként Ratajkowski könyvében kinyilatkoztatja, hogy őt nem érdekli a nők szexuális tárggyá válása, csak a női test és nemiség szabad megnyilvánítása. Ebből lesz a baj, amit a Nők testének és szexualitásának kifejezése cikkben megmagyarázok.

Na, de előbb az idézet:

Számomra nem az volt a probléma, hogy a lányok szexuális tárgyat csinálnak magukból, ahogyan azt a feministák és az antifeministák el akarják hitetni, hanem az, hogy megszégyenítik őket. Miért nekünk kell alkalmazkodnunk? Miért kell takargatni és szégyellni a testünket? Belefáradtam, hogy bűntudatot érezzek amiatt, ahogyan kinézek.
Ez a perspektíva egy olyan serdülőkor eredménye, amely tele volt ellentmondásos jelzésekkel a fejlődő testemmel és a szexualitásommal kapcsolatban.

Apja szolid öltözködésre és viselkedésre intette, anyja pedig a kinézete szabad kifejezésére. Nem csoda, hogy összezavarodik valaki, ha ellentmondó nevelést kap a szüleitől.

Pedig nem véletlenül tanácsolják a szülők a visszafogott viselkedést lányaiknak. Ilyen korban biztos hasznos, amikor még nincs tisztában az illető a női és férfi működésekkel, a szeretkezés és annak következményeivel. Pláne az olyan férfiakra tett hatással, akik nem állnak meg a “nem akarom”-ra.

De a kedves fiúkkal összefekvés következményei is ott vannak, amit meg ugye viseljen a szülő, és a társadalom.

Az önmegtartóztatásra nevelésben bizonyára megtalálhatóak a keresztény tabuk lenyomatai, de azok sok esetben ilyen észszerűségeken is alapulnak. Ennek közlési stílusa, az már egy teljesen más dolog.

Ezért szerintem nem le kell vetkőzni (kvázi dacból), hanem a felvilágosítás, a következmények elmagyarázásának módját kellene finomítani.

Érdekek a cselekedetek mögött

Okos, dörzsölt játékosnak tartja magát, akinek nem jelent gondot, hogy minden nő valamilyen szinten tárgyiasult és szexualizát, hanem inkább a saját feltételei szerint kihasználja ezt a maga előnyére.

Ebből nekem az az érzésem, hogy igen sok dolgot számításból tesz. A következő megnyilvánulásai pedig kétségessé teszik, hogy egyáltalán mennyi dolgot tesz önzetlenségből?
Hiszen kamatoztatta tehetségét ahol csak tudta:

Bármilyen befolyásra és státuszra tettem is szert, mindehhez csak azért juthattam hozzá, mert tetszettem a férfiaknak. Helyzetem révén közel kerültem a gazdagság és a hatalom világához, és ez adott bizonyos függetlenséget, de nem adott valódi erőt. Az erőt csak mostanra gyűjtöttem össze, miután megírtam ezeket az esszéket, és hangot adtam annak, amit gondoltam és tapasztaltam.

És ezek után se esik le neki, hogy valami még mindig nem stimmel? Hogyha más nők is ugyanezt elérik a testük megmutatásával, ugyanúgy nem jutnak valódi erőhöz, és csak erotikus szimbólumként lesznek aposztrofálva?
Hogy a nőnek nem abban van az ereje, hogy mindent megmutat, hanem sejtet? És nem a testére teszi a hangsúlyt, hanem a belső kisugárzására?

Vagy én vagyok túl régimódi, és valójában a külső érték az új belső érték?

Közösségi-média jelenlét társadalmi hatása

Egy Emily-vel készült Harpers Bazaar interjúban előkerülnek a Frances Haugen által kiszivárogtatott Instagram statisztikák témája, amiből kiderült, az applikációt használó tinilányoknak növekedett az öngyilkossági hajlama és evési rendellenességei. Itt az interjúvoló arra volt kíváncsi, Ratajkowski érez-e ezzel kapcsolatban felelősséget? Erre a válasza a vállát megvonva:

Nem próbálom elhárítani magamról a felelősséget. De azt sem hiszem, hogy annyi könyvet adtam volna el, ha nem tettem volna ezt. Így működik a világ. Úgy értem, mindannyian részt veszünk olyan rendszerekben, amelyekkel nem értünk egyet.

Ez bizony a jó öreg racionalizálás. Vagyis a diplomatikusan megfogalmazott felelősséghárítás. Hazudik önmagának és a világnak is.
A fenti mondatban megfogalmazott önáltatás arra mutat rá, sokkal jobban érdekli a rendszerből kapható előnyök, mint annak hátrányai rá és a világra nézve.

Ami alapján nem kizárt, az áldozati szerep és a nők segítésének szándéka is hazugság.

A cikkben tovább folytatja az Instagram témára a választ:

Ha én személy szerint nem posztolnék magamról képeket, az változtatna valamit?

Szerintem igen, mert például feloldaná az ellentmondást a könyve kinyilatkoztatásai és a cselekedetei között.
Ha tényleg érdekelnék mások, plusz látja is milyen rossz a hatása, a leglogikusabb a kiszállás lenne, és ezzel hitelesen kiállni az általa képviseltek mellett.

Sőt, mi több, valami olyanba kezdeni, ami megfelelően működik modelliparként. Tehát egy jó koncepciót támogatni, felépíteni.

Ehelyett benne marad, szomorúan előadja a rendszer áldozatát, sőt egy lapáttal rátéve, még a saját fiát is behúzza a divatiparba.^[2]

Később ugyan ez a Harpers Bazaar cikk hasonlóan összegzi azt az érzést, amit én is ízlelgettem magamban a könyv olvasása során:

Ratajkowski annyira nyilvánvalóan mindent akar: a végső kontrollt a képe eladása felett; hatalmat; pénzt, igen; de dicséret azért is, mert több mint tárgy, mert képes világosan kommunikálni, hogy mennyit szenvedett egy mérgező rendszer miatt – és még mindig szenved a folyamatos részvétele miatt. Ez, ahogy mondani szokták, nagy kérés.

Saját világában őrlődik, egyik vágytól a másikig pattanva, de sose megnyugodva, ahogy a belső elégedetlenség, szeretetlenség érzését nem tudja pótolni semekkora rajongótábor, vagy százezer like se.
Mégis ezek után rohan, úgy tűnik szinte csak a saját érdekeit és önigazolását szem előtt tartva.

A fellelhető jószándék

A hatalmi törekvései és önérdeke hajszolása közepette se tudom száz százalékig azt gondolni, hogy ne lenne benne segítő szándék is.
Egyik barátnője példáján elmélkedett, hogyan is vetethetné komolyabban magát, vagy általánosan a nők magukat a testükre fókuszáláson túl:

Az Instagramon végignéztem Rachel átalakulását az évek során. A garbóruha a csúcspontnak tűnt: nincsenek többé szexi cuccok. Ez kell ahhoz, hogy komolyan vegyenek?, tűnődtem. Takargatni a testünket, és úgy öltözni, mintha az angol királynőhöz indulnánk teára? Ez a hosszú karrier titka? Meglehet, de nem tűnt igazságosnak, hogy pulóverben kelljen járnia és barnára kelljen festenie a haját, csak hogy elfogadják.

Mert a férfiak így működnek, hogy automatikusan fókuszálunk a mellekre, és onnantól kezdve az agyunkban ez lesz az elsődleges.
Lehet itt sajnálkozni a természet működése ellen, de csak csalódás lesz belőle. Vagy naiv álmodozás.

Mégis, ebben látok őszinte szándékot. Mert bár nők és férfiak különbözően működünk, alapvetően emberek vagyunk. A férfinak pedig emberi toleranciából nem szükséges meredten bámulnia egy nő mellét. Egy ilyen gesztus valóban segíthet a nők komfortérzetén.

Egy másik esszében, ennek a komfortérzetnek az átéléséről mesél, mikor ellátogatott egy női termálfürdőbe. Abban a környezetben szabályként van meghatározva (írott vagy egyezményes), hogy nem vizslatják egymás testét. Ez, és az azonos bánásmód társadalmi elhelyezkedéstől függetlenül, egy felszabadító érzés az odalátogató nők számára.

Ahogy öltözöm, a testem gyorsan elfelejti, milyen volt meztelennek és észrevétlennek lenni. Az öltözőben tartózkodó nők tudják, hogy lesütve kell tartaniuk a szemüket, és nem nézhetik egymás testét, ha nem akarják megtörni a varázst.

Egyrészt teljesen érthető számomra, hogy az intim részeik bámulása, a beszólogatások vagy nyílt, ágyba hívó megjegyzések a legtöbb nőt frusztrálóan, megszégyenítően érintik.

A társadalmi átnevelésnek pedig lehet olyan ereje, hogy a férfiak ilyet többé ne csináljanak. Mert ha a kamikázéknál az egyik legerősebb ösztönt, az életbenmaradási vágyat, sikerült kinevelni, valószínűleg ez is menne.

De hova is vezethet, ha elcsúszik a szándék?

Sci-fi irodalomban vannak olyan inverz társadalmak, ahol a férfiak női uralom alatt akaratgyenge, szemlesütős herék csupán.
Erre vágynának a nők, hogy ilyen félrenézős világban éljenek, és csak azok tekinthessenek rájuk, akiknek megengedik? Akkor nem éreznének szégyent, kisebbségi érzést a testükkel kapcsolatban? Ekkor éreznék magukat biztonságban? Micsoda diktatórikus, steril egy világnak hangzik. Valóban ez lenne a céljuk?

Mert vagy egy ilyen disztrópikus társadalmat, vagy egy, a jelen világunkba helyezett, naiv elképzelés, amit Emily Ratajkowski, és a női test felszabadítási eszméjét propagáló nők dédelgetnek.

Most akkor melyik az igaz? Mert Emily támogatja, hogy a nők minél jobban fejezzék ki a szexualitásukat, miközben elég sok a megerőszakolás a világban. Továbbá ott vannak a munkahelyi zaklatások stb.
Vagyis ez a tárgyias erotikus kisugárzás (amit csak a testhez kötnek, és annak leleplezéséhez) növeli ezeket a negatív tényezőket.

Miközben egyes aktivisták tényleg a mellett vannak, hogy az aktus előtt engedélyt kérjen a férfi, vagy szinte rá se lehessen nézni a nőkre.
Akkor vagy nem elég okos Ratajkowski, hogy ezeket a tényezőket átlássa, és csak előadja magát a nagy értelmiséginek, vagy elég okos, és a feminizmus támogatása csak egy álca a saját érdekei mellett.

Ezek alapján, bár látszik a sorstársai iránti együttérzés és a jobbító szándék, vastagon ott van Emily-ben az élelmes része is, ami mindenből az esélyt és a nagyobb hatalmat akarja kihozni. Ezért én inkább arra szavazok, hogy ugyan jelentkezik a bizonyos összefüggések meg nem értése, alapvetően a saját malmára akarja hajtani a vizet.

A testem c. könyv további mélyelemzéséhez olvasd el a következő cikkeket:

A szokásos záró gondolat: nekem se higgyétek el, amit leírtam, gondolkozzatok el rajta, nézzetek utána! Ehhez a linkeket lejjebb találjátok.

1. Harpers Bazaar interjú a könyvéről, válásról, babájáról, podcastjáról
2. Ratajkowski fiát is bevonja a divatiparba, szinte babaként

Kiemelt képünk elkészítéséhez Markus Winkler művét használtuk a Pixabay-ről.