Skip to content Skip to footer

Indiánok kultúrái – lányok nevelése felnőttkorig

Total
0
Shares

Innen is hallgathatod:

Az indiánok közösségeiben a lányok nevelése felnőttkorig nem volt annyira tagozódott, mint a fiúk esetében. Olyan öt-hat éves kortól nagyjából ugyanazokat a dolgokat végezték, csak mindig ügyesebben, és a növekedésükkel arányosan egyre többet.

Majd a pubertás kor beköszöntével erősebb hangsúlyt kapott a közösségben betöltött szerepük elsajátítása, és hogy hogyan járulhatnak hozzá a klán és a család jólétéhez. Ennek szerves részét képezte a majdani családalapítás ismereteinek mélyebb elsajátítása.

Prérilakó indián lányok jövőképe

Tanították őket a törzsük hagyományaira, rítusaira és a család fontosságára. Megtanulták a közösségben betöltött szerepüket, és hogy hogyan járulhatnak hozzá a klán és a család jólétéhez.

A lányokat tanították a társadalmi viselkedésre, kommunikációra és a közösségi interakciókra. Ez segített nekik abban, hogy jó kapcsolatokat alakítsanak ki a házasságon belül és kívül is.

A törzsi rituálék és szertartások részei voltak a lányok életének, amelyek révén megértették a spirituális kötelességeiket és a közösségben betöltött szerepüket. A házasságkötés gyakran spirituális esemény is volt, amelyet megfelelő rituálékkal és ünnepségekkel kísértek.

Bizonyos szempontból mindez lehetett egysíkú is, ahogy egy jelenkori indián is így vélekedik:

Az esetek többségében egy indián nő életútja nyílegyenes volt, kevés lehetőséggel a feleséggé és anyává váláson kívül. Ezek a szerepek kulcsfontosságúak voltak, hiszen ellenkező esetben a törzs gyorsan kihalt volna.

Ezért is volt a fentieken kívül fontos a háztartási és kézműves készségek elsajátítása. Általuk sikeresen tudták támogatni a családjukat és a közösséget.

A közösség idősebb tagjai, különösen a nők, mentorálták a fiatal lányokat, és segítettek nekik megérteni a házasság és a család fontosságát. Ez a közösségi támogatás erősítette a lányok felkészültségét és önbizalmát.

A lányok tízéves koruk környékétől részt kezdtek venni a nyúzásban, a hús feldarabolásában, a bőr kikészítésében és az állati részek feldolgozásában.

A kanza törzsben számíthattak a költözés során nagyon nehéz terhek cipelésére, annak ellenére, hogy a kutyákat és lovakat is befogták málhás feladatokra.

A nők a kutyákat rendszeresen használták fa, víz, nyúzott hús, friss bőr és egyéb terhek hordására. A költöző Indián falvakról és törzsekről készült legtöbb korai feljegyzés említi ezeket az ék alakú botkordékat. A kutyák vagy a lovak hátához rögzítve minden holmijukat ezeken szállították. […]
A franciákat, akik ezzel a törzzsel ekkor találkoztak először, meglepte, mekkora terhet cipelnek az asszonyok. Annyit visznek, amennyit egy kutya elhúz.

A további beszámolók megemlítik, hogy nem volt ritka a 10-12 éves lányok látványa fél mázsás súly cipelése közben. Amit két-három kilométeren át tudtak csak vinni, de az akkor is jelentős teljesítmény. Nem is említve, vajon milyen hosszútávú következményeket okozhatott ez testükre, gerincükre.

Fejlett indián kultúrák jövőképei

A lányok nevelése kamaszodásig cikkben már említett inka napszüzek “karrierlehetősége” talán egy vágyott pozíció volt, egy megtiszteltetés, talán egy biztonságos élet garanciája.

A napszüzeket, az acllacuná-kat már nyolc-tíz esztendős korukban kiválasztották szépségük és alkalmasságuk alapján, és “szent asszonyok”, mama-cunák nevelték őket kolostorokban. Ugyanilyen nevelésben részesültek a nemesek leányai is; kolostorokban éltek, amíg férjhez nem mentek.

Az acllacunáknak a naptemplomi szolgálathoz szüzeknek kellett maradniuk. A napisten (Inti) szolgálatára voltak kijelölve. Szentélyekben éltek, előkészítették és részt vettek különféle vallási rituálékon. Életük végéig a templomokban éltek, soha nem láthattak férfit, és kizárólag a bonyolult vallási szertartásoknak kellett szentelniük magukat.

Azonban lehetett belőlük az uralkodó – vagy annak magasrangú nemesei – asszonya, esetleg ágyasoknak is kiválaszthatták őket.

Bármi is lett sorsuk végül, mindegyik életút jellemzője volt, hogy elsajátították az elméleti tudást, főzni, fonni, szőni tanultak, akár a mestereivé is válhattak egy-egy ilyen kézműves tevékenységnek. Ők készítették az inka nemesség és a templomok számára a legfinomabb textíliákat. Valamint feladatuk volt a szertartások szempontjából rendkívüli fontosságú kukoricabor, a csicsa készítése is.

Származásuk alapján hat különböző csoportba tagozódtak:

Az első magas rangú tisztviselők lányaiból tevődött össze, a másodikat az alacsonyabb nemesség lánygyermekeiből válogatták, és az volt a feladatuk, hogy az inka ruháit szőjék és varrják, a harmadik fülbevalós tisztviselők lányaiból állt. A negyedik csoportba énekesnők, az ötödikbe a nép lányai, a hatodikba idegenek tartoztak, akik a durvább munkákat végezték.

Az inkáknál csak a kiválasztott lányok mentek napszűznek, a többiek otthon nevelkedtek.

A maják esetében az utóbbi volt a jellemző. A lány házasságkötése napjáig az otthon óvó melegében tanult és fejlődött. Közvetlenül anyjától elsajátította a főzés tudományát, a háztartásról gondoskodást, fonást, szövést, a gyerekek szeretetét és mindennek a tudásnak az átadását jövőbeni utódainak.

Házasságkötése után majd élheti a maja asszonyok szokásos életét családja és férje mellett.

Síksági indián kamaszkori szexualitás

Ahogy a kamaszodó indián fiúknak, úgy a lányoknak is hamar az életük részévé vált a másik nemmel való intim együttlét gondolata, majd gyakorlata.

Stephen H. Long elbeszélései szerint a lányok már egész korán beszélgettek egymással szexuális kapcsolataikról és a férfiak vágyódásairól irántuk.

A nők egész életükben hozzászoktak a fiúk és férfiak meztelenségéhez, így a saját ruhátlanságukat is természetesnek tekintették. Megfigyelhették a férfiakat fürdés közben. E miatt, és az állatok közösülését is látva természeti népekként, hamar lettek fogalmaik a szexualitásról, mégha esetleg eleinte félszegen is viselkedtek.

A szoros együttélés és a természetes közeg támogatta azt a szokást, hogy a nyilvános meztelenkedés ne számítson kirívónak.

Charles McKenzie az Early Fur Trade on the Northern Plains (A prémkereskedés hőskorszaka az északi síkságon, 1985) című könyvében részletesen foglalkozik a témával:

Az indián nőknek nincsenek morális aggályaik a meztelenkedéssel kapcsolatban, teljesen természetesnek tartják. A gyerekek, lányok, nők és férfiak meztelenül fürdenek, így egymás testének látványa mindennaposnak számít.

Vagyis főleg a prérilakó indián közösségek egy részénél a szexualitás körülvette az embereket. Olyan értelemben, hogy gyerekkoruktól kezdve tapasztalhatták környezetükben.
Például az omaha nyelvben a „táncolni” és a „közösülni” szó egy és ugyanaz. Az ilyen kifejezések azonban gyakran rituális és szimbolikus összefüggésben értendők, és nem feltétlenül szó szerinti értelemben.

Az Omaha és a hozzá hasonló más síksági indián nyelvekben a táncnak és a szexuális együttlétnek van egy szoros kulturális és rituális kapcsolata. A táncok gyakran spirituális vagy vallási ceremóniák részei, és ezek a ceremóniák magukban foglalhatnak olyan elemeket, amelyek a termékenységgel, a közösség megújulásával és az emberi kapcsolatokkal állnak összefüggésben. Ezért a tánc és a közösülés, mint a termékenység és az élet megújulásának kifejeződései, nyelvileg összefonódhatnak.

Így a mindennapi szertartásokkal és a nyelvvel a kislányok is magukba szívták az összetartozás ilyen jellegű kulturális vetületeit is.

Felnőttséghez közeledve

Mielőtt felnőtté válna az ifjú és üde indián lány, sok közösségben még át kellett esnie a felnőtté avatási szertartáson, hogy – ahogy az apacsok fogalmaznak – boldog és termékeny hitvessé válhasson. Csak ezt követően léphetett házasságra és indulhatott el a feleség és anya útjain.

A prérilakó indiánoknál a férjhez menéshez a lány szüleinek meg kellett határozni az árat, amit a jövendőbeli férjnek fizetnie kellett. Amely aszerint alakult, milyen ügyességgel sajátította el a menyasszony a háztartás dolgait, s milyen volt a lány apjának társadalmi helyzete, tehát a vagyona.

A sziú indiánoknál a lányoknak megvolt a meghatározott menyasszonyi megváltás-összege, ami húsz lovat tett ki. Azonban ha nem értett eléggé a faaprításhoz és bőrmegmunkáláshoz, kevesebb. Kiválóan kellett ismernie a mosómedve- és pézsmapatkányhús elkészítési módját. Valószínűleg ez a férfiember fontos csemegéjét jelenthette.

Lehet, az indián férfi szívéhez is a gyomrán át vezetett az út?

Általános volt a síksági indiánoknál, hogy a lányok 14-16 éves koruk körül kerültek házasulandóvá. De csak akkor váltak alkalmassá a frigyre, amikor elsajátították a női feladatokat és tisztában voltak a szerepükkel.

Ehhez képest a varjú indiánok sokkal korábban is elbocsátották a lányokat a szülői tipiből.

A 19. század második felében a lányok 10-16 éves korukban kerültek eladósorba. A varjú hagyományok szerint gyakori jelenség volt, hogy a lányokat már pubertáskor előtt férjhez adták. (Lowie, 1912.)

Az omaháknál a fiatal lányok megismerkedtek jövendőbeli férjük mindennapi szokásaival, mielőtt 13-14 évesen hozzámentek volna.

De az sem volt szokatlan, hogy a lányok számára a szüleik választották meg leendő férjüket. Az ilyen törzsek például a navahók, hopik, irokézek, lakota, cserokik stb. voltak. Eltérően, hogy az apa, az anya, vagy a klán idősebb tagjai választották ki a jövendőbelit.

De a közös az volt, hogy ezekben a kultúrákban a házasság nem csupán két egyén közötti kapcsolatot jelentett, hanem a családok, klánok és közösségek közötti szövetségek és együttműködés megerősítésének eszköze. A szülők vagy idősebb családtagok választása biztosította, hogy a házasság mindkét fél számára előnyös legyen, és hozzájáruljon a közösség jólétéhez.

Arra, hogy a lány a leendő házasságban ne csak a saját érdekeit nézze, számos oldalról fel volt készítve: hagyományok, rítusok megtanulásával; háztartási és kézműves készségek elsajátításával; szociális és társadalmi ismeretekkel; spirituális felkészüléssel; a közösség idősebb női tagjainak mentorálásával.

A jövendőbeli könnyedén lehetett olyan férfi, akinek már több felesége volt. Ez a lőfegyver és a ló megjelenése után fokozódott, ahogy a férfiak egyre könnyebben haltak meg háborúskodásban. A többnejűség válasz volt a törzsben növekedő női arányra, a több gyerek születésének igényére és hogy például a megözvegyült nők ne haljanak éhen.

A majáknál a felnőtté avatási szertartást követően a lányt házasságra alkalmassá nyilvánították. Tizennégy-tizenhét éves korára eladósorba került.

Ezzel az indián lány felkészültté vált a felnőttek körébe fogadásra, majd a feleség és az anya szerep betöltésére.

A felnőtté avatásról is külön írunk, ahogy a feleség szerepről is. Az indián anya életéről pedig már olvashattatok.

Az indián lányokról szóló további cikkek:

A szokásos záró gondolat: nekem se higgyétek el, amit leírtam, gondolkozzatok el rajta, nézzetek utána! Ehhez a linkeket lejjebb találjátok.

1.
Michael Bad Hand (2022). A síksági indiánok kultúrája (Konkrét Könyvek Kiadó Kft.).
1.
Václav Solc, and Petr Horejs (1970). Amerika őslakói (Madách Kiadó).
1.
Eva Lips (1960). Könyv az indiánokról (Gondolat Könyvkiadó).

Iratkozz fel hírlevelünkre!

Kiemelt képünk MI generált.

Nemi szerepek az életen át

Ne maradj le szerepekről!

Iratkozz fel hírlevelünkre az elgondolkoztató cikkekért!